Kiborultam rendesen. De legalább kiment belőlem az a nagy feszültség és tegnap már elég nyugodt voltam az onkológusnál. Illetve a vérnyomásom felment 150-re, de azon a helyen nem akadnak fent ilyesmin, ott mindenki elég ideges attól, hogy kemózni fogják. Jövő szerdán kezdjük. Azt mondta a doktornő, hogy az egész napom rá fog menni, vigyek enni-, inni- és olvasnivalót. (Meg fertőtlenítős kendőket is - tettem hozzá magamban, mert elég koszos a folyosó és a mosdó is.) A részleteket majd akkor beszéljük meg. De úgy készüljek, hogy mindenhol sokat kell majd várni.

Kell csináltatnom egy szív ultrahangot valahol. Ebben a kórházban ugyanis nem tudják addig megcsinálni. Beugrottam a háziorvoshoz, kértem beutalót. Felhívtam a kórházat, ahová lakóhelyileg tartozom, hogy időpontot kérjek. Egy nő arrogánsan hepciáskodott velem, hogy ez nem így megy, konzultáció kell és mittudomén... Amikor végre elhallgatott, megmagyaráztam, hogy kemoterápia miatt kell, erre azért visszavett a hangerőből és a stílusból, normális, emberi üzemmódra váltott. Egy hónap múlva mehetek, addigra kaptam időpontot. Nem tudom, hogy ehhez mit szól majd az onkológus, de én ezt nem tudom magamnak elintézni korábbra. Mr. Kávé megígérte, hogy értem jön kocsival kezelés után és hazavisz. 

A kemoterápia után sugárkezelést fogok kapni. Egy évig injekciókat is adnak, kábé havonta, és öt évig gyógyszert is kell szednem. Az egész arzenálra szükség van, miután kétféle rák támadott meg. Reményeim szerint a sebész már megszabadított mindkettőtől, de nyilván szükség van erre a sok kezelésre, hogy ne újuljon ki, vagy ne jelenjen meg máshol. 

Azt hiszem hiba volt értesítenem Mr.Kávét arról, hogy mi van velem. Azóta többé-kevésbé visszatért az életembe. Ez egyrészt jó, másrészt mérhetetlenül sok fájdalmat okoz. Erre tegnap jöttem rá, amikor új, csillogó karikagyűrűvel az ujján, gesztikulálva magyarázta a bezzeg szomszédasszonyt, aki seperc alatt felgyógyult ugyanebből, és gondolkozzak már pozitívan. Közben persze fogalma sincs erről a betegségről. Fegyelmezetten hallgattam, de belül már vonyítva zokogtam. Annyira kiborultam, hogy este még Anyámmal is összekülönböztem. Ő teljesen más lelki alkat, úgy próbál segíteni, ami neki hasznos lenne, de nekem egyáltalán nem az. Egyfolytában azt érzem, hogy semminek sincs értelme. Ma ebben a lelki állapotban megyek az onkológushoz, hogy elmondja mi vár rám.

Belülről egészen picire mentem össze. A gyomrom gyűszűnyi. A lelkem valahol a testem egy eldugott szegletében gombostűfejnyire összetöpörödve vacog. Holnapután megtudom mikor kezdődik a kemoterápia, mennyi, milyen. Még egy nyamvadt színházjegyet se tudok venni, mert fogalmam sincs mikor kezdik, milyen állapotban leszek utána és egyáltalán, vajon képes leszek-e kimenni az utcára, emberek közé.

Megint ugyanaz a nóta. Miután kiderült, hogy kemoterápiát fogok kapni, a családtagok, barátok, ismerősök egy része remekül reagál, sokan viszont rémesen. Leírom, mi az, amit nagy szar hallani:

- Vissza is utasíthatod ezt a terápiát (olvasta, hogy ez valójában méreg)

- Még sosem láttam senkit, aki meggyógyult volna a kemoterápiától (tényleg? én meg láttam)

- Na, jobb már a hangulatod? (hogyne, két nappal a hír után)

- Remélem vidám és optimista vagy (Te meg hülye)

A normális emberek pedig ilyesmiket mondanak:

- Túl leszel rajta és kész

- Ne keseredj el, erre biztosan a teljes gyógyulás miatt van szükség

- Átvészeled ez is, és meg fogsz gyógyulni

- Nehéz lesz, de sikerülni fog.

- Ismerek valakit, aki miután túlesett ezen, egész kivirult, elkezdett táncolni és most versenyekre jár. (ebben az a jó, hogy annyira konkrét info, hogy fel sem merül, hogy ne hidd el, ilyet nem talál ki valaki, ugye?)

Az emlőrákos nők 80%-ának negatív ennek a bizonyos alvizsgálatnak az eredménye. Én a 20%-ba tartozom. Ez pedig azt jelenti, hogy nem elég a gyógyszer és sugár kezelés, kemoterápia is kell. Onkológushoz kell mennem, a radiológus kér időpontot nekem. Sokkolt a hír.

Május óta gyakran féltem. Féltem a biopsziáktól, az MRI-től, a műtéttől. De mindez semmi volt ahhoz képes, amennyire most rettegek a kemoterápiától és attól, ami jön. A hangulatom - ennek megfelelően - letargikus. A "túlélők" azt mondják, ez el fog múlni és újra lesz hit és remény. 

Ebben a váratlanul novemberire fordult időjárásban nem nehéz megfázni. Nekem is sikerült. De az is lehet, hogy betegen bejáró kolléganőm fertőzött meg. Nem teszek neki szemrehányást, mert én is megkaptam az első fizetésemet a táppénzzel. Mikroszkóppal sem látható. Eleve nagyon alacsony fizetésen tart bennünket az állam, kilencedik éve egyetlen forint emelést sem kaptunk. Mindenkit a gutaütés kerülget, amikor halljuk, hogy mennyi az átlagfizetés. Persze a cégnél vannak - nem is kevesen - akik jól keresnek, de hát őket mostanában vették fel, ha nem kapnak magas bért, ide se jönnek. Aki meg itt van már hosszabb ideje - magára vessen. Manapság öt évnél tovább nem célszerű egy munkahelyen dolgozni. Nem igazán értem miért nem merül fel, hogy vannak, akik szeretik a munkájukat. Meg értenek is hozzá. Elkalandoztam a náthától. Szóval lebetegedtem.

Először próbáltam saját magamat kúrálni, a szokásos módon. Forró tea, algopyrin, pihenés. Néhány nappal később a torkomon kívül már a nyaki nyirokmirigyek is megduzzadtak és fájtak, így muszáj volt megmutatni orvosnak. Háromnapos antibiotikum kúra meg egy torokra való spray. 

Szerencsére jobban vagyok, mert holnap mennem kell a Sugár Ambulanciára, és nem szeretnék én magam fertőzni más betegeket. Hazudnék, ha azt mondanám nem félek...

Utálom a politikát és nem is foglalkozom vele. A lehető legtávolabb tartom magam tőle. Ettől még eljárok szavazni, mert azért van véleményem. Most éppen nagyon rossz véleményem van a kormányzati döntésekről.

Két hír az utóbbi napokból. Az első hír onkológiai gyógyszerekről szól, vagyis emberek életéről.

Elérhetetlenné válhatnak onkológiai gyógyszerek.

A másik pedig arról, hogy 500 férőhelyes onkológiai kórházat építünk Vietnamban. Nem irigylem tőlük, nyilván nagy szükség van rá ott is. Csakhogy az utóbbi hónapokban beható ismeretekre tettem szert a hazai állapotokról. Például a diagnosztikai helyszíneken lévő bútorokról, arról, hogy világszínvonalú tudású orvosok milyen körülmények között gyógyítanak, a hosszú várakozási időkről. A forró, levegőtlen várótermekről, ahol még ülőhely se jut mindenkinek. A mosdók állapotáról. Elgyötört, hajszolt személyzetről.  Sorolhatnám holnap reggelig. Ráadásul az illetékes elképesztően cinikus válaszokat ad például arra is, miért nincs fűtés több nagy kórházban. Szűkkeblűséget, cinikusságot, hozzá nem értést, kőszívűséget és érzéketlenséget látok. Részemről ennyi. Az utolsó cseppek is benne van a pohárban.

Évente egyszer nálunk is kötelező ellátogatni a foglalkozási egészségügyi rendelőbe, hogy az orvos kiállítson egy papírt az alkalmasságról. Megvizsgálja a látást, megméri a vérnyomást, meghallgatja a hátat, mellkast és néha-néha ekg-t is csinál. Na, nekem pont most járt le, így el is ballagtam a doktornőhöz, aki azt a nagyon okos, és tájékozottságát bizonyító kérdést bírta feltenni, hogy a műtét előtt volt-e ekg? Meg még azt is, hogy akkor most az egyik mellem kisebb lett, mint a másik?

Ha én egészségügyi miniszter lennék, az lenne az első, hogy megszüntetném ezt az üzemorvosi kötelezőséget. Helyette, a háziorvostól kellene hozni igazolást, hogy a munkavállaló alkalmas-e. A pénzt is a háziorvos kapná érte. Mert annak, hogy sok pénzért, a másra alkalmatlan orvosok igazoljanak alkalmasságot, semmi értelme.

Az automata vérnyomásmérő zsinórja háromszor volt megcsavarodva, amikor mért. Most tényleg, ennek mi értelme van? Na és mit mond, amikor kifelé megyek rendelőből? Na mit? "Hát, csak fel a fejjel!" - Menj Te is a...

Mindezen túl, engem egy hónappal ezelőtt tetőtől-talpig kivizsgáltak, komoly helyen, komoly orvosok. Minek szórakozunk itt egymás idejével, és a cég pénzével?

Elkészült a szövettan. Nagy csoda kellett volna ahhoz, hogy a C4-es és C5-ös citológia után jóindulatú daganatot találjanak. Csakhogy az ember mégis bízik a csodában... A jó hír az, hogy a nyirokcsomókban nem voltak rákos sejtek. Egy hét múlva kell újra telefonálnom, addigra a Bizottság eldönti, milyen további kezelésekre lesz szükség. Eltelik a hét, és valóban kapok időpontot és egy orvos nevét, akihez a Sugár Ambulanciára kell mennem, közel két hét múlva. Még nincs kész egy szövettani alvizsgálat, a bizonyos FISH, de addigra talán meglesz az is, és akkor kiderül, elég-e a sugár és a gyógyszer, vagy kell kemo meg valami biológiai kezelés is. Utánanézek a neten mi is ez a FISH (tudom, hogy nem szabadna, de honnan vegyek kimerítő információt máshonnan?). Az olvasottaktól kiver a hideg verejték, HER2-ről most hallok először, és egész rémisztően hangzik. Most úgy vagyok ezzel az egésszel mint Florida kormányzója az Irma hurrikán előtt: a legjobbat remélem és a legrosszabbra készülök. Ismét sírós a hangulatom.

Van még valami, ami nem tetszik, és ez a hallgatás. Pontosan emlékszem, hogy a csevegős asszisztens hogyan némult el a mammográfiás felvételek készítése közben. Emlékszem a biopsziás doktornő csendjére és sóhajára a telefonban, mielőtt közölte a diagnózist. Műtét előtt a sebész arról beszélt, hogy az egyik mellem ugyan most lényegesen kisebb lesz, de majd egy rekonstrukciós műtéttel hozzáigazítja a másikat. Amikor megemlítem neki a varratszedésnél, nem reagál semmit, mintha nem hallotta volna. Most pedig az asszisztens hallgat. Felajánlotta, hogy majd jövőre szóljak, és irat újabb melltartókat. Erre én megemlítettem, hogy remélem jövőre már nem kell protézises melltartó, mert a doktor megműti a másik mellemet. Ismét nagy csend. Ez nagyon nem tetszik nekem, ezek a baljós csendek, elnémulások. Lehet, csak véletlen, de rossz érzés.

Az éjszaka rossz tanácsadó - tartja a mondás. De még ha csak a tanácsai lennének rosszak! Mivel visszatértek az erőteljes klimaxos hőhullámok, az éjszakáim ismét pocsékok. Szakaszosan alszom, gyötörnek a tünetek, a leizzadással együtt. Ha felébredek, sokáig képtelen vagyok visszaaludni.

Olyankor gondolkodom. Sohasem jó dolgok jutnak eszembe. Néha a rémképekkel egészen pánik közeli állapotig kergetem magam. A hajnalok a legrémesebbek. Napközben valahogy elvagyok, de ezek az éjszakák teljesen kikészítenek. 

A szorongás időnként mérhetetlenül elhatalmasodik rajtam. A két  ikszes nevű gyógyszer ideiglenesen segített. Szépen lenyugtatott, elaludtam, de aztán elég hamar felébredtem. Egy-két hét szedés után pedig azt mondhatom, hogy egész nyugodtan nem aludtam. Így nincs értelme szedni, csak hozzászokom, de valójában nem használ. Leálltam vele. 

Ismét az ördögi körbe keveredtem, a dominóelv beindul: hőhullámoktól nem alvás, nem alvástól fáradtság, fáradtságtól depresszió.

Ráadásul a mellem még mindig érzékeny, fájdogál, így az éjszakai forgolódásban azt is jobban érzem. Nem szeretek panaszkodni, de néha annyira jó lenne, ha valakinek úgy Isten igazából kisírhatnám magam. De csak olyannak, aki száz százalékig megért és képes velem érezni. Tudom, hogy másoknak rosszabb, tudom, hogy nem tehetek szemrehányást a sorsnak, amiért 55 évesen elért a baj, mindezt tudom, de ez most az én fájdalmam, szorongásom, depresszióm és jó lenne, ha valaki kicsit eldédelgetne. Legalább néha.

Annyi kérdés halmozódott fel bennem, hogy írtam egy listát hívószavakkal, el ne felejtsem valamelyiket. Naivan azt gondoltam, hogy valamikor lesz az orvosnak annyi ideje, hogy feltehetem őket. Egy-kettőre sor is került, de a többség megválaszolatlan maradt, illetve okafogyottá vált. 

Például senki nem mondott semmit arra vonatkozóan, hogy a kórházból kijőve, meddig kell viselni a kompressziós harisnyát. Ma sem tudom. Egy 36 fokos meleg nyári napon úgy döntöttem: itt a vége, én ezt leveszem. Azóta nem viselem. Ezzel egy kérdés kihúzva. 

Vagy, a másik. Kaptam egy receptet, 20 injekcióról, vérhigításra, amit naponta magamnak kell beadni. Volt, akinek azt mondták csak tízet kell felhasználni belőle, volt, aki szerint, a kórházban kapottat le kell vonni belőle. Nem tudtam megkérdezni, így beadtam mind a húszat. Alig vártam, hogy leteljen. A nővérek nem mondhatnak mást, csak azt, amit az orvos felírt, illetve az orvoshoz irányítanak. Szerencsétlen túlhajszolt orvosok, a nagyon fontos dolgokra is alig van idejük.

Egyébként a patikában nem veszik vissza a használt fecskendőket. Veszélyes hulladékként a szemétbe nem lehet bedobni. Vigyem vissza oda, ahol felírták. Most komolyan? Miért kellett megszüntetni, hogy a gyógyszertárakban le lehessen adni? 

A hívószavas listám pedig nem csökken, mert a kihúzottak helyébe újabbak kerülnek.

A szövettan lassan készül el. Nem is értem, a betegtársaim többségének - akiket akkor műtöttek, amikor engem - már elkészült. Van, aki már szedi a gyógyszert. De a kórházban azt mondják, ez normális. Felírnak melltartót, protézisest. Utálatos szó ez a protézis, nem? Az embernek a pohár vízben ázó fogsorok jutnak eszébe róla. Vagy a sántikáló emberek, akik csípőprotézisre várnak.

A gyógyászati segédeszköz boltban azt tanácsoljak, jöjjek vissza később, minimum hat hetet érdemes kivárni a műtét után, vagy, amíg érzékeny a mell. Egyébként kifejezetten szép melltartók vannak az üzletben. Kiderül, az ára sem csillagászati. Volt, aki a kórházban azzal riogatott, hogy hatvanezer forint egy ilyen melltartó. Szerencsére, távolról sem annyi. 10-15 körül lesz, attól függ, milyet választok. Van rá TB támogatás, évi két darabot vehetek. Sokan tanácsolták, hogy ne olvasgassak a neten hülyeségeket, és ne hallgassam meg a kórházi folyosókon elhangzó rémtörténeteket. Milyen igaz! 

Még a kórházban az egyik betegtársam átsírt egy napot. Kérdeztük, mi a baj. A mellét siratta. Próbáltuk vigasztalni. Csak azt mondhattam, amit gondolok. Ha valami testrészünk ellenünk fordul, akkor azt nem kell siratni. Persze ez nem ilyen egyszerű. Magam sem értettem, hogy miért pont ez történt. De én nagyon meg akartam szabadulni a betegségtől, még akkor is, ha az ára, hogy a mellem egy jelentős részét eltávolítják. Persze nem lehet megúszni a fájdalmakat. Sem a fizikait, sem a lelkit. Egyszer sem sírtam, amióta ez kiderült, pedig előtte mindenen bömböltem. Aztán, már otthon, egyik reggel a ruhásszekrény előtt azon a nem túl nehéz kérdésen tanakodtam, hogy melyik felsőt vegyem fel a három közül, ami egyáltalán szóba jöhet. Olyan csálé lettem, hogy csak bő, és kicsit sem átlátszó holmikat tudok viselni. És akkor, váratlanul, kitört belőlem a sírás. A blúz persze csak az utolsó csepp volt a pohárban, nem amiatt kezdtem zokogni. Egyszerre előjött az egész, a sok fájdalmas, kellemetlen vizsgálat, a pillanat amikor közlik a diagnózist, a kórház, a műtét, a fájdalmak. Azt tanácsoltam magamnak, amit a többi betegtársnak: hadd sírjon. A sírás segít. Megkönnyebbül az ember. Később bocsánatot kértem a bőgés miatt. Mert valójában hálás lehetek. Hálás az orvostudománynak, a sok kiváló orvosnak, ápolóknak, a családomnak, a barátaimnak. Van esélyem. És láttam sok fiatal nőt, háromgyerekes családanyákat, nem is egyet, akik ugyanezzel a betegséggel küzdenek, rettegve, hogy mi lesz a kicsi gyerekeikkel. Szóval, nem sírok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gyötör a szorongás, a félelem, a depresszió és gyakran fáj a lelkem.

Kórház után szeretnék hajat mosni, de nem megy. Ha zuhanyfülkénk lenne talán meg tudnám oldani, hogy betekerem magam valami fóliával, ne érje víz a kötéseket, bár sokáig a kezemet a magasba emelni nem tudom. Behajolni a kádba két samponozásra és egy balzsamozásra? Kizárt. Szerencsére a fodrász csak két saroknyira van tőlünk, találnak is nekem egy időpontot. Utána sokkal jobban érzem magam. Nőből vagyok, ezek a dolgok sokat számítanak. Különben is Coco Chanel azt mondta: "Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned."

Nem fáj semmi folyamatosan. De hol itt, hol ott szúr, sajog, fáj. Mindig máshol és mindig másképpen. Azért hosszabb távon ez is elég rossz. A második kötözésnél nincs semmi érdemi változás, szépen gyógyulgatnak a sebek. Sürgetni nem lehet őket. A felkarom hátsó része sokáig érzéketlen volt, aztán fájt, most képes mindkettőt egyszerre produkálni. Vannak érzéketlen részek és vannak fájó területek. A harmadik kötözés már arról szól, hogy leveszik a kötéseket és megengedik, hogy betadin szappannal zuhanyozzak, körömvirág krémmel kenegessem a sebeket. 

Nem gondoltam volna, de a műtét után tizedik naptól nagyon kellemetlen és fájdalmas lesz minden. Húzódnak a varratok és fáj az egész mellem. Olyannyira, hogy elkezdek fájdalomcsillapítót szedni, amit eddig nem kellett. Napi két tabletta, valamennyit segít, de nem sokat. Nagy megkönnyebbülést jelent, amikor kiszedik a varratokat. A varratszedés - bárki, bármit mondjon - igenis rossz. A sebész viccelődik, megnevettet. (Nagyon  megszerettem ezt a pasit!) Ugye nem is fáj. Most mit mondjak? Azért nem élvezem. Aznap nagyon is érzem, hogy szegény mellemet megint megszadizták. De onnantól lényegesen javul a helyzet, bár nyomásra még mindig fáj. A szövettan még nincs kész, pár nap múlva érdeklődjek.

Korábban írtam már, hogy milyen idegesítő a "Na, csak fel a fejjel!" vagy a "Gondolkodj pozitívan" típusú frázisokat hallgatni, és csak remélni tudom, hogy én nem mondtam soha ilyet senkinek, de sajnos nem vagyok biztos benne. Van más dühítő szöveg is. Ezt néhány ismerős a műtét utánra tartogatta. Addig valahogy türtőztették magukat, de utána már nagyon megzavarja a komfort zónájukat, ha nem vagyok tökéletesen happy és energikus. Először is megkérdezik, hogy vagyok. Naivan azt gondolom, tényleg érdekli, ezért elmondom, hogy alapvetően jól, illetve a helyzetnek megfelelően, csak hát félek a továbbiaktól. Mi vár még rám, milyen utókezelés. Na, ezt ők már nem szeretnék hallani. Rákezdenek a bezzeg ismerősökre. Aki sokkal betegebb, meg se fog gyógyulni mégis milyen klasszul viselkedik, mindig vidám, sose panaszkodik. Bezzeg én, jövök itt azzal, hogy aggódom milyen utókezelést fognak javasolni. Ostobaságokat beszélnek, és nekem jó képet kell(ene) vágnom hozzá. Hát nem. Mostantól nem. Mehet a fenébe mindenki, akiben a legkevesebb együttérzés nincs. Nem sajnálatra van szükségem, azzal is tele a padlás. Ismeritek azt a típusú embert, aki elsírja magát a saját jóságától? Ezek a legrémesebbek. A sajnálat és az együttérzés között nagy a különbség. Aki nem képes rá, inkább hallgasson, mint bezzeg ismerősökről meséljen.

Hétfőn mehetek is haza! A reggeli vizit után a sebész kiszedi a csöveimet. Meg van elégedve a palackban lévő savós dolog színével és mennyiségével. Nem mindenki ilyen szerencsés, van akinek olyan sok nedv jön, hogy még hetekig kell hurcolásznia a csövet és a palackot is. Érdekes, hogy az első cső kivételét meg sem érzem, a második viszont határozottan fáj. Kicsit vérzek is, átkötöznek. Már mindent rég összepakoltam, hogy minél előbb bejöhessen a szobába a következő beteg a helyemre. Látom a társalgóban sokan várakoznak.

Még néhány betegtársammal együtt át kell mennem gyógytornára. Nekem most csak néznem kell. Veszek egy CD-t, kapunk leírást is, nem nehéz az egész. Simán meg tudom csinálni a gyakorlatokat, még azt is, ami a legnehezebb. Nem akarok nyiroködémát kapni, ezért csinálom szorgalmasan otthon is. De ösztönösen minden gyakorlatot csak addig, amíg nem feszül vagy fáj. Azt gondolom, a varratoknak nem tesz jót, ha feszegetem őket. Úgy nézek ki, mint egy félbehagyott patchwork. Egyébként meg az a tapasztalatom, hogy az használ a legtöbbet, ha otthon teszem a dolgomat. Jó, ablakpucolástól, függöny feltevéstől, cipekedéstől el vagyok tiltva, de sok munkát el tudok végezni. Ami nem megy, azt nem erőltetem, de azért megpróbálok mindent ugyanúgy végezni. Naponta sétálok is. Úszni a sebek begyógyulásáig nem lehet, de utána majd szabad, csak "nagyon lassan" - mondja a gyógytornász. Ezen jót derülök, mert aki nálam lassabban úszik, az lebeg. Nem a sportteljesítmény miatt járok úszni, nem versenyzem senkivel, kizárólag a mozgás öröme és a víz jótékony hatása érdekel. Ahogy már korábban írtam, kifejezetten jót tesz a klimaxnak. Egyszerűen megpróbálom élvezni az úszást, úgy, ahogy úszóedző volt osztálytársnőm tanácsolta. De most még nem lehet vízbe menni. A zuhanyozás is problémás. Mire a tornával és a tisztálkodással végzek dél van. Igaz, nem kelek hatkor, mint normál esetben. Van most néhány szabad napom, csak pénteken kell visszamennem kötözésre.

Harmadik nap a kórházban. A műtét utáni másnap. Ma van a születésnapom. Emlékszem, az év elején gyakran gondoltam rá, hogy ez jó születésnap lesz, két ötös egymás mellett, az jó szám. Még az is lehet, hogy ez egy második születésnap. És alapvetően jól vagyok. Édesanyám ebédet hoz, borjúragut, aztán bulit rögtönöz a betegtársakkal. Igazi jó, otthon főzött feketekávéval és grillázs tekercsekkel.

 A tegnapi egész napi koplalás után most már jól esik enni-inni. A kórházi étel egész jó, nem is engedem, hogy otthonról cipeljen be nekem ennivalót. A mai nap kivétel.

Jól érzem magam, nem fáj semmi, nem vagyok lázas, a vérnyomásom kitűnő és örülök, mert túl vagyok a műtéten. Olvastam korábban, hogy a műtét utáni eufóriát a kijózanodás követi, amikor szembe kell nézni a tényekkel. Eszembe is jut, de most nem foglalkozom ezzel. Végül is ma van a születésnapom. Egy pillanatig mégis azt hiszem, hogy lázálmom van, vagy káprázik a szemem, mert a kórterem ajtajában ott áll az ex-szerelmem. Boldog vagyok, hogy látom, még ha nem is így szerettem volna viszontlátni. Fésületlenül, kilógó csövekkel, egy idétlenül nagy pizsamában. De hálás vagyok, amiért eljött. Következő látogatóm A Legjobb Barátnőm, akit csak Legjobbként szoktam emlegetni. Diabetikus tortát hoz, rajta egy szál gyertya. Nevetünk. Harminchét éve vagyunk barátnők, sok születésnapot ünnepeltünk együtt. Amíg fiatalok voltunk nagy bulikat csaptunk, később csendesebb, de klassz ünnepeink voltak. Ő időközben cukorbeteg lett - ezért diabetikus a torta -, én meg most mellrákos. Annyira jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy mellrákos VOLTAM. Megoperáltak, eltávolították a daganatokat, egészséges vagyok.

Estére nagyon elfáradok, a sok izgalom, ünneplés megteszi a hatását, ráadásul nagyon ég az arcom. Az éjszakás nővér rám néz és nem hiszi, hogy lázam van, "beszélnek magáról" mondja, azért ég az arca. Megméri, tényleg nincs lázam. Akkor valóban, csak szidnak - mondom. Egyébként nem vagyok babonás, nem hiszek ezekben a butaságokban. Istenben hiszek, és Jézusban.

Kapok egy szurit a hasamba, vérhigító. Azzal riogatnak, hogy ezeket az injekciókat majd otthon is folytatni kell, magamnak kell beadni. Remélem menni fog.

Megtapogatom a kötést, ami nagyon szoros, de érzem alatta a mellemet. Tehát a tervek szerint alakultak a dolgok. Két cső lóg ki belőlem, végükön egy-egy palack. Véres, savós folyadék jön mindkettőn. A harmadik cső az infúzió, újabb két zacskó csöpög belém. Kicsit legalább enyhíti a szomjúságom. A szám száraz és fáj a torkom, a hangom is rekedtes lett. Egyelőre nem ihatok, majd csak órák múlva, és fel sem kelhetek. Nem alszom el újra, először butaságokat (is) beszélek, de egyre tisztább minden. Kérdezik, akarok-e fájdalomcsillapítót. Valójában egészen minimális fájdalmat érzek, simán kibírható, de elővigyázatosságból inkább kérek, belenyomják az infúzióba. Estefelé benéz a sebészem, elmondja, hogy minden rendben ment, és jó, hogy úgy döntött nagyobb részt vág ki, mert a műtét közben elvégzett vizsgálat szerint nem két, hanem három góc volt a kivett darabban. Az őrszem nyirokcsomót is kivették. Egyetlen pillanatig sem kételkedtem volna a döntése helyességében akkor sem, ha csak az eredetileg látszó két gócot találták volna. Az infúzió megteszi hatását, pisilni kell. Szó sem lehet róla, hogy kimenjek, mondja az éjszakás nővér. Szó sem lehet róla, hogy ágytálba pisiljek - mondom én. Ebben maradunk, egyelőre tartogatom. Aztán végre-valahára ihatok egy-egy korty vizet, és persze egyre jobban ki kéne mennem. Becsengetem a nővért, hogy akkor most vagy a felügyelete alatt megyek ki a fürdőszobába, vagy egyedül. Mérgelődik rám, de látom rajta, hogy nem komolyan. Segít kimenni, közben folyton kérdezgeti, nem szédülök-e. Nem szédülök, jól vagyok, hajnalban már egyedül megyek ki, óvatosan, de egyedül. A betegtársakkal persze figyelünk egymásra. Éjszaka sem sokat alszunk, néha beszélgetünk. Utálnék egyedül lenni, jó, hogy van kihez szólni.

Nem vicceltek, tényleg hajnali fél ötkor keltenek bennünket. Menjünk zuhanyozni a kórházi antibakteriális tusfürdővel, aztán támasszuk fel a lábunkat az ágy végébe tíz percre, majd húzzuk fel a kompressziós harisnyát. Szép kis mutatvány ez, olyan szoros a harisnya, alig tudom felcibálni magamra. Közben persze képtelenség, hogy míg az egyik lábamra húzom, a másik az ágy végén felpolcolva maradjon. Akrobaták előnyben. A kézfejembe beépítenek egy kanült. Fáj. Reggeli nincs, csak egy korty vizet ihatok, amivel bevehetem a vérnyomás gyógyszeremet. Fél nyolckor átküldenek az izotópos jelölésre. Ahogy már írtam, ez nem sikerült, semmit tudnak jelölni. Ez most jó vagy rossz? - kérdezem az asszisztenst. Az Ön szempontjából mindegy - válaszolja - a sebész fog jobban megizzadni. Mondjuk, jelen esetben el sem tudom képelni, hogy bármi mindegy legyen az én szempontomból. Az is elég érdekes, hogy az antibakteriális fürdő után sétálgatunk a kórház egyik épületéből ki, a másikba be, liftezünk és várakozunk a városból érkezett emberekkel, de hát, legalább én biztosan nem fertőzöm meg őket. Ennek így, nem sok értelmét látom. Lefekszem és kapok két zacskó infúziót. Fáj a kezem, ahogy megy befelé. Nem panaszkodom, úgysem tudják könnyebbé tenni. Nyilván nyugtató is jön a cseppekkel, mert elég higgadtan szemlélem az eseményeket. Megfájdul a fejem, és hiába bízom benne, hogy majd csak enyhül. Végül kérek egy fájdalomcsillapítót, ami lassan, nagyon lassan hat az infúzión át. Elvileg másodiknak fognak műteni, gyakorlatilag azonban telik-múlik az idő, már azt a betegtársamat is elvitték, akinek azt mondták, hogy negyedik lesz. Igaz, őt másik sebész műti. 

Sétálgatok a folyosón, amikor hallom a nevemet, megjöttek értem a beteghordók. Édesanyám még gyorsan ad egy puszit, aztán betolnak a liftbe és visznek. A műtő előtti parkolóban hideg van, de rám terítenek még egy zöld lepedőt, így elviselhető. A faliórán negyed egy van. Hirtelen valami vad örömöt érzek, hogy műteni fognak. Illetve talán nem is annak örülök, hogy műtenek, hanem hogy remélhetőleg megszabadítanak a betegségtől. Kisvártatva betolnak a műtőbe. Ott is nagyon hideg van. Bemutatkozik az altatóorvos, szép neve van, és megnyugtató az egész lénye. Kérdéseket tesz fel, válaszolgatok, sőt fecsegek. Elmondom neki, hogy réges-régen én is altatóorvos szerettem volna lenni. Mielőtt megkezdődik az altatásom odalép hozzám a sebész. Csak a szeme látszik ki a maszk és a sapka alól, de azonnal megismerem. Biztatóan mosolyog a szeme. Azt mondja vele: itt vagyok, segítek. Aztán sötétség. Ez nem alvás. Ez konkrétan a semmi. Az egyik pillanatban még vannak fények, színek, hangok, illatok, neszek, emberek, a másikban csak a fekete semmi.

Nem emlékszem rá, hogyan ébredtem, de elalvás előtt a másik műtőben hallottam, ahogy ébresztenek valaki. Jó hangosan mondták neki: Jó reggelt! Tessék felébredni! Túl van a műtéten! Jó reggelt! Jó reggelt! Nyissa ki a szemét! Gondolom velem ugyanez volt. A kórterembe vezető útra sem emlékszem, csak Édesanyám riadt, aggódó tekintetére. Két és fél órát voltam távol, ilyen hosszú időre nem számítottunk. Már azt is rég visszahozták, akit utánam vittek el. Más műtét volt, nem összehasonlíthatók. Visszafektetnek az ágyba. Az altatóorvos felkísért, azt mondja minden rendben volt az altatással. Szerencsére az ébresztéssel is.

Ezt a blogot eredetileg azért kezdtem el írni, hogy a változókorral járó nehézségeket, problémákat osszak meg azokkal, akik hasonló gondokkal küszködnek. Aztán sajnos más irányt vettek a dolgok, egy mammográfiás szűrővizsgálaton kiderült, hogy komolyabb bajom is van a klimaxnál.

De azért, mielőtt rátérnék a műtétre, tartok egy szusszanásnyi szünetet és megosztok egy minap olvasott viccet. Az utolsó előtti pszichiátriai eset, nekünk, menopauzásoknak szól. Fontos, hogy az ember ne veszítse el a humorérzékét, igaz? Íme a vicc:

Jó napot, üdvözlöm a pszichiátria gyorssegély szolgáltatásánál!

Ha ön kényszerbeteg, nyomja meg az 1-es gombot többször.

Ha ön kodependens, kérjen meg valakit, hogy nyomja meg ön helyett a 2-es gombot.

Ha önnek több személyisége van, nyomja meg a 3-as, 4-es, 5-ös és 6-os gombokat.

Ha ön paranoiás, tudjuk kicsoda ön, és mit akar. Maradjon a vonalban, amíg lenyomozzuk a hívás helyét!

Ha ön hallucinál, nyomja meg a 7-es gombot, és hívását továbbítjuk az anyahajóra.

Ha ön skizofréniás, figyeljen jól, mert a hang megmondja, melyik számot nyomja meg.

Ha ön mániákus-depressziós, tökmindegy milyen gombot nyom meg, úgysem fog válaszolni senki.

Ha ön diszlexiás, nyomja meg a 969696969696969-et.

Ha ön idegbajos, cseszegesse a kettős kereszt gombot, amíg munkatársunkat kapcsolják.

Ha ön amnéziás, nyomja meg a 8-as gombot és diktálja be nevét, címét, telefonszámát és anyja leánykori nevét.

Ha ön poszttraumás rendellenességben szenved, l-a-s-s-a-n és ó-v-a-t-o-s-a-n nyomja meg a 0 0 0-át.

Ha ön bipoláris, kérem, hagyjon üzenetet a sípszó előtt vagy a sípszó után vagy a sípszó előtt. Kérem, várja meg a sípszót.

Ha rövidtávú memóriazavara van, nyomja meg a 9-es gombot.

Ha rövidtávú memóriazavara van, nyomja meg a 9-es gombot.

Ha rövidtávú memóriazavara van, nyomja meg a 9-es gombot.

Ha ön kishitű, kérem, tegye le. Munkatársaink túl elfoglaltak ahhoz, hogy önnel traccsoljanak.

Ha menopauzás, tegye le, kapcsolja be a ventillátort, feküdjön le és sírjon. Nem marad ez mindig így, ne féljen.

Ha ön szőke, ne nyomjon semmilyen gombot, úgyis elrontaná.

Kora reggel becsekkolok a kórházba. Gyorsan megy, már ismernek, minden adatomat tudják. Kapok néhány öntapadó matricát és egy karszalagot az adataimmal. Ezekkel és az összes leletemmel megkeresem a főnövért, akinél jelentkeznem kell. Nyolc óra van. Többen gyülekezünk, mindenki ma fekszik be, de van olyan is, akit ma már műtenek is. Tegnap hívták, hogy este már ne egyen, és kora reggel jöjjön, mert előrehozták az operációt. Nyilvánvaló, hogy vele kezdik a további kérdőívek kitöltését. Kilenc után sorra kerülök én is. A kérdőíven olyan vicces kérdés is szerepel, hogy nyugodt vagyok-e avagy szorongok. Ezen derülünk a főnövérrel - neki muszáj megkérdeznie - minden normális ember szorong egy műtét előtt. pláne, ha ilyesmi diagnózissal műtik. Baromi flegmának kell lennie annak, aki ebben a helyzetben nyugodt. Túlesünk ezen is, ágy még nincs, majd lesz, legyek csak nyugodt, várakozzak türelmesen. Tizenegy óra előtt átküldenek a radiológiára a "jelölésre", jelentsen ez bármit is. Annyit tudok, hogy izotópot injekcióznak a mellembe, amit majd holnap reggel leolvasnak. Sajnos a csodálatos radiológus doktornő nincs bent, nem ő fogja végezni. Emiatt nincs jó előérzetem, és be is bizonyosodik. A fiatal doktornő ingerült, és hisztérikus. Lehetetlent kérnek tőle, ezt ő nem tudja, ez képtelenség - hajtogatja mérgesen. Igyekszem szánni-bánni amiért ilyen problémás eset vagyok. Miért nem tudtam valami egyszerűbb helyre beszerezni a daganatot, hogy ne bonyolítanám szegény doktornő életét. Végül feladja és áttelefonál a másik doktornőnek, akit látásból ismerek. Ő legalább vidám. És kicsit nagyképű. Na, majd ő megoldja, neki ez nem probléma. Be is adja percek alatt mindkét góc - mellé. Jócskán mellé. Ugyanis másnap, a leolvasásnál kiderül, hogy semmi használhatót nem tudnak jelölni. Csak terheltek az izotóppal, de valódi segítséget nem ad a sebésznek. Most sajnálom igazán, hogy nem a szuper radiológus jelölt. Ezt a másik kettőt - ha módomban áll majd - messziről elkerülöm. Két másik betegtársam is átesett a jelölésen, és nekik sem sikerült. Véletlen?

Összeszámolom, most szúrták meg a mellemet hatodszor. Visszamegyek a sebészetre. Ágy még mindig nincs, ebédet viszont kapunk. Bőséges és meglepően ízletes. Lassan-lassan fogynak a várakozók, mindenki ágyhoz jut. Várakozás közben legalább megismerkedünk. Kedves nők, túl sok megpróbáltatáson. Végül már csak ketten maradunk, mire délután fél ötre végre megmutatják, ide lehet befeküdni. Egy komplett munkanap a folyosón, kemény székeken görnyedve, elég fárasztó. Négyágyas szoba, hármónkat holnap műtenek, egyik beteg pedig ma esett túl rajta.

Fáradt vagyok, de fegyelmezetten tartom magam. Este jön a sebészem, ettől kicsit megnyugszom, pár szót beszélünk csak, mégis nyugtatólag hat rám. Egy kék filctollszerűséggel rajzolgat a mellkasomra. Elmondja, hogy megnézte a felvételeket és úgy döntött nem két kisebbet vág, hanem egy nagyobbat. Előnyösebb a megmaradó mell formája miatt is, meg úgy látja, jobb ha nagyobb darabot vesznek ki. Az éjszakás nővér ad egy tablettát, hogy tudjak aludni és felvázolja a holnap reggeli teendőket. Fél ötkor fog ébreszteni. Éjféltől már se enni, se inni nem lehet - nem mintha akarnék.

Hazafelé beugrom a közeli gyógyászati segédeszköz boltba, mert most tudtam meg, hogy szükségem lesz mindkét lábamra, combtőig érő kompressziós harisnyanadrágra. Erről eddig nem volt infóm, megveszem, amit adnak, fehéret. Most már tudom, hogy első használat előtt is érdemes átmosni, öblítőbe áztatni, mert úgy egy picit könnyebb felhúzni. Otthon bepakolok egy sporttáskába, csak a legszükségesebbeket: két papucs, az egyik a zuhanyzáshoz, a másik a járkáláshoz, három pizsama, két törülköző, fürdőköpeny, evőeszközök (kiskanál is), tányér, pohár, bögre, fogkrém, fogkefe, műanyag pohár, konyhai papírtörlő, WC papír, fertőtlenítő kendő, tusfürdő, fertőtlenítős kézmosó, nedves baba törlőkendő, hajkefe, zuhanysapka, ásványvizek, kis dobozos narancslék, egy zacskó keksz, a megszokott vérnyomás gyógyszerem, és egy szem gyógynövényből készült hashajtó.

 Azt hiszem nem felejtettem ki semmit. Jól jött volna egy mosdókesztyű is, de a célnak a baba törlőkendő is megfelelt. Elég sok holmi arra a pár napra.

Mikor kész, leülök és megírom a levelet az exemnek. A sok gondolkodás után arra jutottam, hogy fordított esetben, én tudni szeretném, hogy ha ő bajban van. Semmi líra, csak a tényeket írom meg.

Elég gyorsan jött a válasz. Éppen külföldön van, tíz nap múlva jön, akkor majd meglátogat. Aztán beült az autóba, és egyenesen jött a kórházba.Önmagában ez a tény sok erőt adott nekem. Mert arra azért szükség volt. 

Szerda reggel, fél nyolc, ugyanott, de legalább nem éhgyomorra, csak egy nagy palack vízzel. Várok a beutalóra, rajtam kívül már ketten vannak is, már most a sebészt várják. Felmegyek a csontizotóp vizsgálatra. Itt majdnem mindenki kedves. A doktornő vénásan beadja az izotópot. Nem tudom eldönteni róla, hogy valami mérhetetlenül nagy bánata van, vagy egyszerűen csak mindenkit utál. Mostantól fél órára el kell kezdenem meginni egy liter vizet, és még 11 óra előtt befejezni, akkor kell visszajönni a vizsgálatra. Mostantól sugárzom. Gyerekeket két napig kerülnöm kell. Üldögélek a kertben, egy kiszáradt szökőkútnál, telefonálgatok, nézegetem az épületet, ahol majd műteni fognak. Várom, hogy elteljen az idő. Erre a vizsgálatra viszont teljesen üres hólyaggal kell érkezni, ami egy liter víz után nem egyszerű. Megvizsgálnak egy gép előtt ülve, állva, fülemet hozzá nyomva. Olyan régi bútorok vannak itt, amelyek bőven hallották a nyolcvanas évek diszkóslágereit. Újabb várakozás a leletre, amit idegesen átolvasok. Annyit kiveszek belőle, hogy valami van valamelyik csigolyámnál, de szerencsére nincs köze a mostani bajomhoz. Irány vissza sebészetre. Sötétlik a tömeg folyosón. Az a nő, aki kora reggel már ott ült, éppen most távozik. Néhányan az idegösszeomlás szélén várakoznak. Várom, hogy kiszóljon valakinek az asszisztens, akkor a kezébe nyomom a papírt. Próbálom vigasztalni a várakozókat, hogy én még most találkozom először a doktorral, aki holnapután megműt. Bevallom, izgulok. Mi van, ha nem szimpatikus. Vagy én leszek ellenszenves neki? Odabent kiderül, hogy két szobában rendel egyszerre, ide-oda szaladgál a sok beteg között. Belenézek meleg barna szemeibe, és abban a pillanatban tudom, hogy jól döntöttem, hogy őt választottam. Fiatal, mosolygós, kedves. Megvizsgál, de nem azt mondja, hogy megvizsgálhatom a melleit, vagy az emlőit? Hanem, hogy megnézhetném a cicijét? Aki még nem volt ilyen helyzetben, nem is értheti, hogy mennyit számít ez. Hát akkor, holnap találkozunk - mondja búcsúzóul. Holnap reggel befekszem, délelőtt majd újabb izotópot kapok, ezúttal megint a mellembe szúrnak majd, most jelölési céllal.

Hétfőn reggel éhgyomorra jelentkezem az aranyos asszisztensnél. Kezembe nyom öt beutalót, különféle vizsgálatokra. Ha végeztem, szaladjak vissza szólni, hogy minden oké-e. Mission: impossibile - gondolom. Tekintve, hogy itt általában mindenre órákat szoktam várni a folyosókon üldögélve, vagy álldogálva. A labor után ehetek néhány falatot - mondja még és ez kicsit vigasztaló, kis hűtőtáskában van nálam víz, kávé és egy szendvics. Sorszámot kérek a vérvételre és fél óra múlva sorra is kerülök. Hívnak az adminisztrációs ablakhoz, ahol kapok egy nagyobb tégelyt legalább öt kémcsővel, és egy kisebbet vizeletnek. A papírjaimat idegesen odébb tolják, adjak már helyet a következő betegnek. A papírok a földre esnek, összeszedegetem őket és nem értem, mire ez a nagy sietség, hiszen hiába vesznek hárman is vért, ők nem tudnak olyan gyorsan haladni, mint az adminisztráció. Mindenki még jó negyedórát ül és vár, kár a földre söpörni a beutalót, leleteket. Kezemben a táskám, az uzsitasim, a mai összes beutalóm, a kémcsövek és a pisitégely. Bevonulok a nagyon mocskos mellékhelyiségbe mindezzel. Szerencsére hoztam otthonról vizeletet, mert az áttöltés is komoly kihívás, pláne az lenne, ha itt kéne elintéznem. Fogas, polc, sehol. Akinek van kísérője, egyszerűbb az élete. De leginkább csak az idős embereket vagy a kissé demenseket kíséri valaki, az átlag egyedül jött. Aki a vért veszi nagyon kedves, 

átveszi a papírokat és meglepve kérdezi, mit keresnek magánál Sz.úr iratai? Mindenki azt keresi! Leesett a földre, mi? Áh, mindig ez történik - hadarja. Tehát teljesen normális, hogy a földre sodort iratokat véletlenül valaki más felszedi a sajátjaival... Túl vagyok rajta, megiszom a kávét és elmajszolom a szendvicset. Jó, hogy hoztam nedves, antibakteriális törlőkendőt is, mert ez a mosdó nem alkalmas kézmosásra (sem), se szappan, se törlőkendő, a koszról nem is beszélve. 

Sorszámot húzok EKG-ra. Itt szerencsém van, mert akiket előttem hívnának be, eltűntek. Percek alatt sorra kerülök, a leletet a kezembe nyomják, viszlát! Egy papírral több, amire vigyázni kell. Mellkas röntgenre és hasi ultrahangra időpontom van, bőven ráérek addig, de inkább felmegyek és bejelentkezem, hátha nem kell másfél órát várnom. Itt is kapok egy számot, aztán hátra küldenek a folyosón, majd szólítanak. Nincsenek is sokan. De nem is hívnak senkit, aztán mégis beindul a vizsgálat és sorra kerülök. Hoztam egy régi leletet, szeretném odaadni, mert a leletező orvosnak tudnia kéne, hogy 1999 óta van egy folt a tüdőmön, amit már kivizsgáltak. Itt nem lehet papírokat hagyni, itt csak a gép van meg ő - mondja aki a röntgent készíti. Majd vigyem előre, az ablakhoz. Ott sem veszik be, csináljak vele, amit akarok, ők nem veszik át. Csak remélni tudom, hogy majd akad valaki, akit érdekel, hogy amit a röntgenen látnak, nem újdonság. Átmegyek a túloldalra és várom a sorom a hasi ultrahangra. Rajtam kívül itt már sokan üldögélnek. Valami rejtélyes okból szinte azonnal behívnak. Szabadkozom, hogy ez nem lesz jó, mert nincs egy órája, hogy ettem és kávét is ittam, és hasi ultrahang előtt azt ugye nem szabad, de szívesen kivárom az előre foglalt időmet. Nem számít, jöjjön - mondja az asszisztens. Lefekszem a vizsgáló asztalra és életem egyik legkedvesebb, legviccesebb de legalaposabb orvosa elkezd vizsgálni. Talál egy epekövet, aminek a létezéséről eddig ugyan nem tudtam, de azért nem lep meg igazán, hogy ott van. Mindent átnéz, egyre lejjebb jár a hasamon, amikor megállítja a készüléket és hosszasan nézi. Már várom a kérdést: mikor volt utoljára nőgyógyásznál? Elmagyarázom, hogy ebbe az intézetbe járok, mert van cisztám is meg miómám is. Megnyittatja a leleteket, felolvastatja és örül, hogy ismert dologra akadt. Még megnézi a veséimet is, aztán mehetek. Hálás vagyok, hogy hozzá kerültem és a kellemetlen előzmények után, jó hangulatban indulok az aneszteziológusokhoz. Sorszámot húzok, elég sokan vagyunk, de türelmes vagyok, mert ez az utolsó, amit ma abszolválnom kell. Bekérik előre az összes papíromat. Itt végre tényleg érdekelt valaki, hogy van egy régi leletem a foltomról. Korrekt doktornő, néhány kérdés, és megkapom a papírt, hogy lehet altatni. Szuper. Vissza a sebészem asszisztenséhez, jelenteni, hogy minden oké, és szerdán jövök egy újabb vizsgálatra és végre valahára testet ölt a sebészem, megismerhetem őt is.

Extra tanács: hasi ultrahangot megelőző napon érdemes 3 x 2 szem Espumisan gyöngyöt bevenni, és a vizsgálat napjának reggelén is, mert a gázoktól nem látni mindent megfelelően, és az éhségtől is simán fel lehet fújódni. A hólyagnak viszont tele kell lennie, nem szabad vizsgálat előtt pisilni.

Nincs pizsamám. Ez bizonyára sokak szemében vétkes könnyelműség vagy erkölcstelenség, elképzelhetetlen hanyagság, de ez az igazság. Csak hálóinget hordok. Most viszont a kórházban szükségem lesz pizsamára, méghozzá olyanra, ami elöl gombos. A bebújós változatok most nem játszanak, mert műtét után a kezem felemelése, és az pizsamaujj kikotorászása nem fog menni. Azt képzeltem, hogy bemegyek valamelyik nagy, nemzetközi lánc boltjába és veszek néhány darabot, ami legalább körülbelül jó rám és lehetőleg pamut. Aha. Jártam néhányban, és egyre elkeseredettebben tapasztaltam, hogy ez a fazon nincs, nem létezik. Persze, kánikula van, kinek kell ilyenkor gombos pizsama rajtam kívül. De mit tegyek, nekem most derült ki, hogy műteni kell és pont negyven fok van. Pizsama meg nincs. Szatén és selyem csodák persze fellelhetők, csilliárdokért, de köszi, azt nem kérem, lehet véres lesz vagy más baleset éri, és dobhatom ki. Végül a piacon, a török pamutosnál sikerül szerezni egyetlen darabot, az is lóg rajtam, de kit érdekel, nem a nászéjszakámra kell. Naná, hogy hosszú ujjú. Ez az egyetlen darab és ez nyilván kevés lesz, de a legnehezebb napot legalább megoldja. A többin meg majd lesz valami. 

Kedves gyártók, kereskedők! Olyan jó lenne, ha gyártanátok, árulnátok nyáron is, pamut, rövid és hosszú ujjú, elöl gombos, nadrágos és sortos változatú pizsamát, több méretben. Ahogy elnéztem az embertömeget az emlőbizottságra várva, biztosan nem csak nekem van szükségem rá. 

Ha az ember kórházba készül, igyekszik elintézni mindent előre, ami az adott időszakban felmerülhet. Valamennyire környezettudatos emberként a mobil számláimat már évek óta elektronikus számlázással kérem. Ez azt jelenti, hogy e-mailben megkapom a számlát, és a megadott határidőig az internetes bankrendszeren átutalom a pénzt. Nem jelent problémát, kivéve, ha az ember éppen nem tud internetezni adott időszakban. Gondoltam, modern világban élünk, elintézem előre. A hónap elején persze még nincs feltöltve a számla, de a havi számlaszám és az összeg már megtalálható a szolgáltató honlapján. Így simán át tudom utalni, csak szeretném megnézni, hogy a szolgáltató bankszámlája, amire nekem utalni kell, nem változott-e.

Ugyanis néhányszor már előfordult, hogy a számlán másik bank, másik számlaszáma szerepelt, nem az előző hónapban megadott. Sokáig keresgéltem a honlapjukon, de nem sikerült megtalálni. Biztos én vagyok az értetlen meg az ügyetlen, csakhogy én vagyok felhasználó meg a kedves ügyfél is. Telefonos tájékoztatást kapni majdnem lehetetlen, ilyen menüpont nincs, az ügyintézőre pedig óráikig kell várni (és még soha semmit nem tudtam náluk elintézni). Tudom, okostelefonon keresztül is lehetne bankolni, de nézzék el nekem, ahhoz nem vagyok elég fiatal és naiv, aggódom a biztonság miatt, szóval azt nem szeretném. Ráadásul nem tudom, hogy leszek-e elég jól még határidő előtt az ügyintézéshez, mármint a fizetési határidő előtt. Inkább leadom a megbízást a banknak az előző havi bankszámlára utalják át, és bízom benne, hogy nem pont most tettek át egy másik számlára. A honlapon egyébként mást se nagyon lehet elintézni. A beállítások menü hónapok óta azt "üzeni", hogy a szolgáltatások testreszabása nem elérhet, próbáljam meg később. Mégis, vajon mit jelent náluk az, hogy "később"? A távoli jövőt?  Korábban is volt egy problémám, azt se honlapon, se telefonon nem lehetett elintézni, csak személyesen. De momentán más dolgom van és az picit fontosabb.

Olyan remek lenne, ha szolgáltatók valóban ügyfél-barátok lennének, és kigondolnák, hogy különböző élethelyzetekben ne állítsák nehezen megoldható probléma elé azokat az embereket, akikből végül is élnek. Például lehetne egy olyan menüpont a honlapon, hogy "Távol leszek" vagy valami hasonló, és mondjuk ott előre be lehetne fizetni akár több hónapra elég pénzt. Aztán milyen nagyszerű lenne, ha elfogy ez a pénz, nem rögtön kikapcsolnák a kedves, ezer éve előfizető ügyfélt, hanem felhívnák és megkérdeznék, hogy van, minden rendben van-e, feledékeny vagy beteg, vagy mi. Amerikában, Kanadában például megbecsülik annyira az ügyfeleket, hogy ha szokatlan dolgot érzékelnek (nem használja a szolgáltatást, vagy aki húsz éve pontosan fizet, és egyszer csak elmaradása lesz) felhívják és megkérdezik mi a helyzet, tudnak-e segíteni. Ja, és ez nem csak a mobilos cégekre igaz, hanem bármilyen más szolgáltatóra. 

Kiválasztom a sebészt. Mivel nyár van, mindenki szabadságon van. Ő is, de ő legalább belátható időn belül visszajön. A másik most megy el, a harmadikról meg semmit sem tudok, amitől még lehet, hogy szuper orvos, csak hát az ember úgy szeret dönteni, ha van némi információja. Az asszisztensével tudok telefonon beszélni, rendkívül készséges, elindítjuk az ügyemet, hogy mire visszajön a sebész szabiról, minden készen álljon a műtétre. Az első lépés, hogy mennem kell Emlőbizottsághoz. Négy orvos alkotja ezt a bizottságot. Feszült vagyok, mert fogalmam sincs mi vár ott rám, mit mondanak, miről döntenek. Kicsit megnyugszom, amikor meglátom, hogy az én szuper radiológusom - aki a nehéz biopsziákat végezte - ott van a bizottságban. Rajta kívül van még egy tündéri onkológus, egy szimpatikus sebész és egy fiatal doktornő. Az onkológus - aki véletlenül pont az, akit orvos barátnőm, K ajánlott - megvizsgál és ő is megállapítja, hogy semmi nem tapintható, átnézi a nyaki, hónalji nyirokcsomókat is. Hamar megállapodásra jutnak, hogy emlőmegtartó, jelöléses műtétet javasolnak, azzal, hogy az operáció előtt a sebésszel konzultálni akar a radiológus. Az MRI képeket akarja átbeszélni vele. 

 Viszonylag gyorsan ment az egész, pedig sokan voltunk. Minden alkalommal elképedek, hogy milyen sok a beteg. Zsúfolt folyosókon várakoznak, többnyire türelemmel. Én - aki egyszer sem álltam sorba türelemért - most megtanulom, hogy itt bizony türelemmel, tisztelettel, néha alázattal kell viselni, amit rám mért a Jó Isten. Ez az egyetlen esélyem. Hát, ezen akkor túl volnánk...éppen most temetik a nagynénémet. Nem tudtam elmenni rá. Fáj.

Furcsák az emberek reakciói a hírre. Vagyis, a többség elég rosszul reagál. Mert nem tudja mit is kéne mondania, ezért inkább nem is mond semmit. Ezzel a nemtörődömség látszatát (vagy valóságát) kelti. A legjobb barátaim szerencsére nem ilyenek. Mindenki a maga vérmérséklete szerint viselkedik. M hangján hallom, hogy mindjárt sír. Tartja magát, amíg beszélünk, de tudom, ha letette a telefont, bömböl egy sort. Ez a típus. Könnyen sír, könnyen nevet. L már túl van egy hasonló betegségen, ezért nem csinál belőle túl nagy ügyet: kiszedik és az élet megy tovább - mondja, és örülök, hogy ezt mondja, ez olyan biztatóan hangzik. Igen, jó lenne, ha így lenne. I1 is teljesen normális, beszélgetünk erről is, másról is. N is nagyon emberi, ösztönösen megérzi, mivel tud lelkileg a segítségemre lenni, de azért látom rajta, hogy kicsit meg van ijedve, ezzel a lehetőséggel nem számolt. I2 furcsa, határozottan furcsa, ahhoz képest pláne, hogy milyen vallásos. Sz is biztat, de érzékelem, hogy ő felmérte az összes lehetőséget...  T nem tudja még, külföldre ment, kérte, írjak esemest, ha elkészül az eredmény. Nem írtam, miért érezze vacakul magát, majd ha hazajön szólok neki is.

A család meg leginkább meg van döbbenve. Sajnálnak. Ez nem jó. Ők ugyanúgy nem tudják kezelni a helyzetet, ahogy a kollégák többsége. Vannak kivételek, a két, általam nagyon-nagyon szeretett unokaöcsémről kiderül, hogy nekik nagy szívük van. Az unokabátyám meg van ijedve, nagyon aggódik, de megkértem, hogy ne aggódjon, inkább drukkoljon nekem. A másik unokabátyám még nem tudja, fel kell hívnom valamikor mostanában és tájékoztatni. De lehet, hogy nem teszem, végül is neki kéne érdeklődnie, nem?

Egyébként meg sikítozni fogok, ha még egyszer valaki a "gondolkodj pozitívan" és társait, vagy a "csak fel a fejjel" tanácsokat osztja nekem. Rémes elgondolni, hogy valószínűleg én magam is kimondtam ezeket a frázisokat beteg embereknek. Mégis mit mondhatnának? "Minden rendben lesz" - ez működött egy darabig, csakhogy egyáltalán nem lett rendben semmi...

Kollégák... Innen nézve, ahol most én tartok, mennyire nevetségesek a problémáik, amiken idegesítik magukat.

Még mindig nem tudom szóljak-e az exnek...

Napok óta azon töprengek, hogy szóljak-e az exemnek. Néha afelé hajlok, hogy igen, néha azt gondolom, hogy szó sem lehet róla. Ki biztosít arról, hogy megfelelően fog reagálni a hírre? Senki. Ha rosszul reagál, akkor csak újabb fájdalmat okoz, amire most egyáltalán nincs szükségem. Valamiféle jelre várok, ami segít dönteni. 

Ha valóban annyira szeretett régen, ahogyan mondta, akkor most hogy nem érzi meg, hogy bajban vagyok...?

Annyira jó lenne, ha velem lenne, mellettem állna, vigyázna kicsit az Édesanyámra, amíg én a kórházban leszek. 

Tekintettel arra, ahogy az utolsó időkben viselkedett, mindez csak illúzió. Talán pont ezért nem kellene megkímélnem. De sajnálatból ne legyen velem! Nem tudom, nem tudom, mit kellene tennem...

Néha nagyon jó mástól is olvasni a hasonló problémákat.

A "Nem ebben állapodtunk meg" blog Bionáci posztjában olvastam és azóta is hálás vagyok érte. Íme a részlet:

"Ha még ivarérett vagy, megtudhatod, hogy az a normális, ha egy nő három napig vérzik, de akkor is mosható betétet használ és nem nyafog, mert az nem fáj, csak úgy érzed. Nem a mosás...

Ha klimaxolni kezdenél, megtudhatod, hogy normális nő mikor klimaxol (nem akkor, amikor te), de azt is fegyelmezetten, de az éjfélkor, a keresztútnál szedett varjúháj csodafőzete segít - ha nem, akkor nem vagy rendes ember."

Sírok, nevetek. Így igaz. Köszi Móni! Fentieken kívül természetesen sok más is szóba kerül a bejegyzésben, de számomra most ez volt a vigasztaló. 

(A képen a varjúháj látható, semmiképpen ne főzzenek belőle semmit!)