Kiválasztom a sebészt. Mivel nyár van, mindenki szabadságon van. Ő is, de ő legalább belátható időn belül visszajön. A másik most megy el, a harmadikról meg semmit sem tudok, amitől még lehet, hogy szuper orvos, csak hát az ember úgy szeret dönteni, ha van némi információja. Az asszisztensével tudok telefonon beszélni, rendkívül készséges, elindítjuk az ügyemet, hogy mire visszajön a sebész szabiról, minden készen álljon a műtétre. Az első lépés, hogy mennem kell Emlőbizottsághoz. Négy orvos alkotja ezt a bizottságot. Feszült vagyok, mert fogalmam sincs mi vár ott rám, mit mondanak, miről döntenek. Kicsit megnyugszom, amikor meglátom, hogy az én szuper radiológusom - aki a nehéz biopsziákat végezte - ott van a bizottságban. Rajta kívül van még egy tündéri onkológus, egy szimpatikus sebész és egy fiatal doktornő. Az onkológus - aki véletlenül pont az, akit orvos barátnőm, K ajánlott - megvizsgál és ő is megállapítja, hogy semmi nem tapintható, átnézi a nyaki, hónalji nyirokcsomókat is. Hamar megállapodásra jutnak, hogy emlőmegtartó, jelöléses műtétet javasolnak, azzal, hogy az operáció előtt a sebésszel konzultálni akar a radiológus. Az MRI képeket akarja átbeszélni vele. 

 Viszonylag gyorsan ment az egész, pedig sokan voltunk. Minden alkalommal elképedek, hogy milyen sok a beteg. Zsúfolt folyosókon várakoznak, többnyire türelemmel. Én - aki egyszer sem álltam sorba türelemért - most megtanulom, hogy itt bizony türelemmel, tisztelettel, néha alázattal kell viselni, amit rám mért a Jó Isten. Ez az egyetlen esélyem. Hát, ezen akkor túl volnánk...éppen most temetik a nagynénémet. Nem tudtam elmenni rá. Fáj.