Azt hiszem hiba volt értesítenem Mr.Kávét arról, hogy mi van velem. Azóta többé-kevésbé visszatért az életembe. Ez egyrészt jó, másrészt mérhetetlenül sok fájdalmat okoz. Erre tegnap jöttem rá, amikor új, csillogó karikagyűrűvel az ujján, gesztikulálva magyarázta a bezzeg szomszédasszonyt, aki seperc alatt felgyógyult ugyanebből, és gondolkozzak már pozitívan. Közben persze fogalma sincs erről a betegségről. Fegyelmezetten hallgattam, de belül már vonyítva zokogtam. Annyira kiborultam, hogy este még Anyámmal is összekülönböztem. Ő teljesen más lelki alkat, úgy próbál segíteni, ami neki hasznos lenne, de nekem egyáltalán nem az. Egyfolytában azt érzem, hogy semminek sincs értelme. Ma ebben a lelki állapotban megyek az onkológushoz, hogy elmondja mi vár rám.