Korábban írtam már, hogy milyen idegesítő a "Na, csak fel a fejjel!" vagy a "Gondolkodj pozitívan" típusú frázisokat hallgatni, és csak remélni tudom, hogy én nem mondtam soha ilyet senkinek, de sajnos nem vagyok biztos benne. Van más dühítő szöveg is. Ezt néhány ismerős a műtét utánra tartogatta. Addig valahogy türtőztették magukat, de utána már nagyon megzavarja a komfort zónájukat, ha nem vagyok tökéletesen happy és energikus. Először is megkérdezik, hogy vagyok. Naivan azt gondolom, tényleg érdekli, ezért elmondom, hogy alapvetően jól, illetve a helyzetnek megfelelően, csak hát félek a továbbiaktól. Mi vár még rám, milyen utókezelés. Na, ezt ők már nem szeretnék hallani. Rákezdenek a bezzeg ismerősökre. Aki sokkal betegebb, meg se fog gyógyulni mégis milyen klasszul viselkedik, mindig vidám, sose panaszkodik. Bezzeg én, jövök itt azzal, hogy aggódom milyen utókezelést fognak javasolni. Ostobaságokat beszélnek, és nekem jó képet kell(ene) vágnom hozzá. Hát nem. Mostantól nem. Mehet a fenébe mindenki, akiben a legkevesebb együttérzés nincs. Nem sajnálatra van szükségem, azzal is tele a padlás. Ismeritek azt a típusú embert, aki elsírja magát a saját jóságától? Ezek a legrémesebbek. A sajnálat és az együttérzés között nagy a különbség. Aki nem képes rá, inkább hallgasson, mint bezzeg ismerősökről meséljen.