Még a kórházban az egyik betegtársam átsírt egy napot. Kérdeztük, mi a baj. A mellét siratta. Próbáltuk vigasztalni. Csak azt mondhattam, amit gondolok. Ha valami testrészünk ellenünk fordul, akkor azt nem kell siratni. Persze ez nem ilyen egyszerű. Magam sem értettem, hogy miért pont ez történt. De én nagyon meg akartam szabadulni a betegségtől, még akkor is, ha az ára, hogy a mellem egy jelentős részét eltávolítják. Persze nem lehet megúszni a fájdalmakat. Sem a fizikait, sem a lelkit. Egyszer sem sírtam, amióta ez kiderült, pedig előtte mindenen bömböltem. Aztán, már otthon, egyik reggel a ruhásszekrény előtt azon a nem túl nehéz kérdésen tanakodtam, hogy melyik felsőt vegyem fel a három közül, ami egyáltalán szóba jöhet. Olyan csálé lettem, hogy csak bő, és kicsit sem átlátszó holmikat tudok viselni. És akkor, váratlanul, kitört belőlem a sírás. A blúz persze csak az utolsó csepp volt a pohárban, nem amiatt kezdtem zokogni. Egyszerre előjött az egész, a sok fájdalmas, kellemetlen vizsgálat, a pillanat amikor közlik a diagnózist, a kórház, a műtét, a fájdalmak. Azt tanácsoltam magamnak, amit a többi betegtársnak: hadd sírjon. A sírás segít. Megkönnyebbül az ember. Később bocsánatot kértem a bőgés miatt. Mert valójában hálás lehetek. Hálás az orvostudománynak, a sok kiváló orvosnak, ápolóknak, a családomnak, a barátaimnak. Van esélyem. És láttam sok fiatal nőt, háromgyerekes családanyákat, nem is egyet, akik ugyanezzel a betegséggel küzdenek, rettegve, hogy mi lesz a kicsi gyerekeikkel. Szóval, nem sírok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gyötör a szorongás, a félelem, a depresszió és gyakran fáj a lelkem.