A kemók előtt mindig volt vérvizsgálat. Sürgősséggel készítették, így nagyjából kész volt, mire bekötötték az infúziót. Az első után csak két, csillagos érték volt, a negyedik előtt már elég soknál volt csillag, de szerencsére egyik érték sem szállt el túlságosan, így mindig megkaphattam a kemót. Ezen is izgultam, hogy lehetőleg ne csússzanak el a dolgok, és minél előbb túl lehessek rajta. Az utolsónál megcsinálták a nőgyógyi által felírt tumormarkert is, szerencsére jó lett. És szerencsére nem volt baj azzal sem, hogy egy nappal korábbra szólt a beutaló. Vizeletet mindig otthonról viszek, vettem a patikában direkt erre a célra készült tartályokat. Így legalább reggeli első, középsugaras pisit tudtam vinni, csak, hogy valóban tisztán lássuk, nincs e gond. Eddig teljesen rendben volt. 

Karácsony előtt eljött az utolsó kemo időpontja. A szokottnál is sokkal többen voltak, így lényegesen tovább tartott, mint korábban. Most voltam a legtürelmetlenebb. Alig vártam, hogy becsöpögjön végre és szabadulhassak. Legszívesebben kitéptem volna, csak már mehessek. Azt hiszem a nővér észre is vette, hogy kétpercenként nézem az órámat, a palackot meg folyamatosan, cseppről-cseppre, mert tényleg azonnal megszabadított az infúziótól, ahogy lehetett. Megértettem, miért van az, hogy a rabok, időnként a szabadulásuk előtt szöknek meg. Akkor már kibírhatatlannak tűnik. Próbáltam örülni, kész, vége ez volt az utolsó. Mr.Kávé jött értem, elmentünk ebédelni, kvázi ünnepelni. De folyton ott lebegett előttem, hogy a feketeleves majd csak most jön, pont az ünnepekre. Így is lett persze. A Karácsony a rosszul és a még rosszabbul lét között telt. Biztattam magam, elmúlik, mindjárt elmúlik. De az idő elég ellenséges tud lenni, ha az ember nincs jól. Ráadásul egy héttel a kemo után még mindig hánytam. Valahogy átvészeltem. 

Novemberben lett volna esedékes a féléves nőgyógyászati kontroll. Október elején telefonáltam is, de csak december közepére tudtak időpontot adni. Gondoltam, nem is baj, Karácsony előtt legalább nem lesznek olyan sokan, mint általában. Tévedtem. Reggel nyolcra mentem és délután fél ötkor jöttem el. Ez már az embertelen kategória, szerintem. Nyolc órát ülni egy kényelmetlen kórházi várószéken, étlen, szomjan, ez már túl van azon a határon, amit el lehet tűrni. Sokadmagammal töltöttem el egy napot egy szűk, levegőtlen folyosón. Naná, hogy egy idő után elszakadt a cérna a várakozóknál, és volt ott minden. Elsősorban a kormányt szidták, aztán volt, aki a minisztert akarná természetellenes testhelyzetben látni... Az orvos délutánra, mire bekerültem, már olyan fáradt volt, hogy nem is igazán tudtam velem beszélni. Adott beutalót tumormarkerre, azzal, hogy másnap menjek vissza megcsináltatni. Mondtam, kizárt, hogy én holnap megint idejöjjek, mert szerdán is jönnöm kell, majd akkor, a másik laborral együtt megcsináltatom. Én is fáradt voltam, nem figyeltem eléggé, hogy a beutalóra persze másnapi dátumot írt az asszisztens, aki nyilván szintén nagyon fáradt volt. Adtak még egy beutalót, ultrahangra, szerencsére azt sikerült elérnem, hogy csak február második felére szóljon, mert addig nagyon sűrű lesz a vizsgálatok, kezelések sora, és félek, ütközne az időpont valamivel.

A radiológusra csak két órát kellett várnom, ez igazán szerencsésnek mondható. Régi ismerősként üdvözölt, átbeszéltük a dolgokat. A tervek szerint 15 kezelést kapok, egymást követő hétköznapokon január közepétől. Kivéve, amikor Herceptint is kapok, mert a két kezelés nem mehet egy napon. Na, ha most valaki azt hiszi, hogy ennek egészségügyi okai vannak, alaposan téved. Financiális okai vannak. Egymást követő napokon már lehet. Röhej. Előtte azonban még találkoznom kell a radiológia főnökével, a proffal, aki még átnézi a leleteket, képeket és ő mondja ki a végső szót a kezelést illetően. Ja, és még ezt is megelőzően CT felvételeket kell készíteni, de nem diagnosztikust, hanem valami mást, a sugár beállításához vagy mi. Lassan már alig tudom követni, hogy mikor, hová kell mennem.

Valamelyik este összefutottam egy szomszéddal, beszéltünk néhány mondatot. Egyszer csak megjegyezte: milyen szép vagy! Ő nem tudja, hogy mi történik éppen velem, ezért magamban kuncogtam egy jót ezen. Másnap reggel egy ismerőssel találkoztam, aki viszont tudja, min megyek keresztül. Munkába siettem, csak egy gyors köszönést gondoltam, de ő megállított, és azt mondta, hogy senki nem mondaná meg rólam, hogy beteg vagyok, mert szinte kivirultam az utóbbi időben.

Nem vagyok beteg. Beteg voltam. Megműtöttek, megszabadítottak a betegségtől, és a mostani kezelések azért szükségesek, hogy ne legyek újra beteg. A virulás szón is nevetnem kellett, mert azért kemoterápia idején virulni elég érdekes, nem?

Legyezgette azért a hiúságomat, és örültem ezeknek a mondatoknak. Egyébként én is rosszabbra voltam felkészülve a kinézetemet illetően. Azt hittem rossz színem lesz, sötét karikák a szemem alatt, ilyesmik. De eddig szerencsére nem festek rosszul. Igaz, igyekszem sminkkel javítani a helyzetet. Szemceruza és rúzs. A szempillám minden egyes szálára vigyázok, ezért azt nem festem. Nem merem, félek, jobban kihullik. Alul már csak alig van pár szál. A szemöldököm javarészt megvan. Úgy veszem észre inkább csak nem nőnek ki újabb szálak, de alapvetően nem hullik. 

Holnap megyek a radiológushoz, hétfőn a nőgyógyászhoz, szerdán kemo, aztán karácsony. Készülődni is kellene rá. Nem tudom, mikor írok újabb posztot. Előbb-utóbb majd jelentkezem.

Az a vicc, hogy a harmadik kemo után, amikorra elmúlt a rosszullét és végre jól lettem, akkor nagyon jól lettem. Csütörtök reggel úgy ébredtem, hogy jé, jól érzem magam. Pénteken egész nap azt éreztem, hogy teljesen jól vagyok, és ha valaha beteg is voltam, most már tuti nem vagyok az, mert én ennyire jól már nagyon régen nem éreztem magam. A hétvégén erős és energikus voltam, konkrétan felfordítottam a lakást, úgy takarítottam. Nem csak úgy ímmel-ámmal, ahogy az utóbbi időben mindig. Korábban hiába múlt el a rosszullét, maradt egy állandó fáradtság. Ez a fáradtság dolog nagyon furcsa. Az utóbbi másfél, két évben borzasztó fáradékony voltam. Ha valami fizikailag megerőltetőt végeztem, mindig pihennem kellett közben. Most olyan, mintha elfújták volna. Annyira, de annyira reménykedem benne, hogy ez így marad. 

Orvos barátnőm olyan aranyos volt, hogy az aktuális továbbképzésen egy olyan előadást választott, ami engem is érint. Nevezetesen az onkokardiológiát. Ez egy speciális terület, ami az onkológiai kezelések szívre gyakorolt mellékhatásairól illetve azok kivédéséről szól. Fontos, mert az onkológia óriásit fejlődött, így a betegek egy jelentős része nem a daganatba hal bele, hanem az alkalmazott kezelések valamelyik mellékhatásába. A szívre minden kezelésnek negatív hatása van, de mind közül a legerősebben a Herceptin hat, amit - a tervek szerint - januártól fogok kapni. Kiemelt jelentősége lesz tehát a szív vizsgálatoknak. Meg tudtam nézni a legutóbbi szív ultrahang leletemen az adatokat, hogy tényleg megfelelőek-e, összehasonlítva a barátnőm által megtudottakkal. Szerencsére tényleg abszolút jó. Az egy kis plusz érdekesség volt, hogy az előadást az Uzsoki kardiológiai ambulanciájának vezetője tartotta, ahonnan engem elküldtek. Illetve az utolsó pillanatban lemondták a vizsgálatomat, anélkül, hogy egy közeli másik időpontot adtak volna, holott tudták, hiszen megmondtam, hogy a kemoterápiás kezelés miatt van szükségem a vizsgálatra. Hát igen, az elmélet és a gyakorlat nem jár feltétlenül kézen fogva. Sajnos.

Él Amerikában két unokahúgom, egy távoli nagynéném, és több barátom. Utóbbiakra akkor tettem szert, amikor négy hónapot töltöttem a keleti parton. Minél többet szerettem volna látni, így aztán előfordult, hogy egy távolabbi városban az ismerősöm ismerősének az ismerősének a lányánál laktam egy hetet. Ebből aztán barátság lett, leginkább levelezéssel, de néha azért jöttek Európába, vagy közvetlenül Budapestre, és tudtunk találkozni. 

Mostanában írtam meg, hogy mi van velem. Erre az én barátnőm azonnal elrohant valami boltba és összevásárolt nekem mindenféle ajándékot, amiről úgy gondolta, hogy jó lesz. Például szerencse méhecskét, amit zsebben kell hordani, egy karkötőt, amin fityegők vannak, angyal, életfa ilyesmik. Egy papucszoknit, ami valami vicces állatfigurára hasonlít, neszesszert vidám mintákkal, ilyesmiket. Levelet is írt, amin persze sírtam mert hosszabban taglalja, hogy hiába élünk más kontinensen és van köztünk egy óceán, ő lélekben mindig velem van. Szóval, pont nem voltam otthon, amikor a csomagot hozta a postás, be kellett mennem érte. Itt egy érdekes élmény ért. A hölgy, aki kiadta a küldeményt, amint rám nézett villant a szeme és láttam, hogy azonnal levette, mi van velem. Most már én is felismerem máson a parókát, azt is, hogy ha nem jókedvében viseli valaki. Például azért, mert nincs egy szál haj sem a fül körül, pajesznál. A bőr színe és más, kékesebb, ezeken a helyeken. Ehhez gyakorlott szem kell. Aki észreveszi, az érintett volt a témában. A postás hölgy egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet. Nagyon kedves is lett azonnal. Ez pláne megerősítette az érzésemet, hogy valamilyen formában érintett volt. Ő maga, vagy valaki közvetlen családtag. Furcsa élmény volt. Nyilván így leszek ezzel én is, ha sorstársat ismerek fel.

A harmadik kemo is nagyon kemény volt. Hosszabb ideig is tartott a mellékhatások gyötrelme. Öt nap elteltével hánytam például. A legrosszabb éjszaka most már lelkileg is nagyon padlóra tett. Valamikor írtam már, hogy sokszor volt olyan érzésem, hogy ez az egész nem velem történik, ez csak egy rossz álom lehet, és mindjárt felébredek. A mostani legrosszabb éjszakán arra gondoltam, hogy ez így igaz, mert ez nem velem történik, mert ez már nem Én vagyok. Az a Lény, aki kopaszon, rettenetes hasgörcsökkel ül a vécén és öklendezik, az nem Én vagyok. Én nagyjából az első kemoterápiáig voltam, azóta meg van ez a Lény.

Aztán persze az ember, ha sokára is, de elkezd jobban lenni, és lelkileg is kicsit helyre rázódik. Nem teljesen, persze, csak némileg.Mindenki azzal vigasztal, hogy már csak egy van hátra. Igen, a kemoból egy van hátra. De az összes többi majd ezután jön. Az utolsó is ugyanilyen kemény lesz, és nyilván nem jövök belőle helyre hamarabb, így az idei Karácsony ezzel telik majd. 

Beszéltem egy betegtársammal, akit ugyanazon a napon műtöttek mint engem. Neki 100%-ban ösztrogén érzékeny volt a daganata, ami jónak számít, legalábbis jobb, mint az enyém. Az őrszem nyirokcsomója negatív volt. Megúszhatja az egészet sugárkezeléssel és gyógyszerrel. Voltaképpen a sugárkezeléseken túl is van, de nem ment egyszerűen. Előfordult, hogy egymás után több napon felhívták, ne menjen, mert rossz a gép. Sok nap kimaradt, ami nem jó. A radiológus először azt mondta, hogy emiatt nem kell többet kapnia, pedig ő úgy hallotta, hogy ilyen esetben rátesznek plusz egy-két alkalmat. Éppen ment a sebészhez kontrollra, így elmondta neki, kvázi tájékoztatásul. A sebész először értetlenkedett, hogy ezt most miért neki mondja, aztán - furcsa mód - a radiológus mégis előírt plusz egy kezelést. A nagyobbik baj viszont az, hogy nem bírja a gyógyszert. Nagyon rosszul van tőle, erősen szédül és ólom nehezek a lábai. Lecserélték a gyógyszert egy másikra, amit viszont a radiológus nem ajánl neki. Ekkor ment el egy magánklinika onkológusához, hátha az majd segít neki dönteni, mi legyen. Pechére ez az orvos ugyanabban a kórházban dolgozik, így harmincezerért nem igazán mondott ellent egyik kollégájának sem. Van ugyan egy harmadik gyógyszer is, de az sem lenne szerencsés, mert van néhány alapbetegsége, amit a mellékhatások súlyosbíthatnak. Teljesen tanácstalan. Ráadásul az ő onkológusa csak öt percet szán rá. Meg volt lepve, hogy az enyém milyen alaposan átbeszél velem mindent.

Most néhány napig valószínűleg nem írok, mert holnap megyek a harmadik kemora. 

Negatívnak tűnhetek a bejegyzések alapján, nem jó semmi. Arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha nem tervezek elmenős programokat, legalábbis nagyon keveset. Rájöttem ugyanis, hogy a fő problémám a paróka. Ami mindenki szerint nagyon jól áll. Doki és L. egyenesen azt mondta, ha visszanő az eredeti hajam, ilyen frizurát csináltassak. Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy nem jó viselet. Kényelmetlen és frusztrál, hogy a fejemen kell lennie. Ha csak két centinyire megnő a hajam, azonnal leteszem. Most pár milliméteres a "hajam". Időnként a kád fölött átmasszírozom a fejbőröm és olyankor látom, hogy még mindig hullik. De remélem, hogy a benn maradók közt már van olyan, ami újonnan nőtt ki. Állítólag, azok a hajszálak, amik így kemo közben kinőnek, már nem hullanak ki.

Két kemo között van úgy tíz nap, amikor egész jól érzem magam. A rosszul lévős időszakban szívesen tervezek be programokat ezekre a jól lévős időszakra. Szerdára például színházat, ami remek ötletnek tűnt. Fáradtnak éreztem magam - ahogy mostanában majdnem mindig - és sajnos a darab sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem igazán szeretem a modern rendezéseket, illetve, van, ami tetszik, de ez elég kevés. Ez a mostani pont azok közé tartozott, ami nem tetszik. Se a rendezés, se a színészi alakítások. Azt sem szeretem, ha mindenféle technikát bevetnek, ami csak lehetséges (szélgép, füstgép, stb.), de az egész valahogy öncélú, és nem a darab érdekeit szolgálja. Továbbá vajon miért kell olyan hangosan ordíttatni a zenét, hogy egy büdös szót se lehessen érteni abból, amit a színészek közben mondanak? A szerda estét egyedül az mentette meg, hogy az alapmű olyan jelentős, olyan erős a szöveg, hogy még a rendezéssel sem sikerült teljesen tönkre tenni. Most már igazán drukkolok ennek a kortárs szerzőnek, hogy legyen végre egy remek film, színdarab valamelyik művéből, totál megérdemelné. (Készült külföldi film is az egyik könyvéből, az is messze elmaradt az eredeti műtől.)

Egy jó hétig küzdök a kemo mellékhatásaival, és annyira legyengülök tőle, hogy még a WC-ig eljutni is kihívás. Csak fekszem, mint egy darab fa és ahhoz sincs elég erőm, hogy olvassak. Pedig amúgy minden nap olvasok. Most például Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját. Körülbelül a felénél tartok, de abba fogom hagyni. Olyan mélyen érint, annyira átérzem minden sorát, hogy egyre jobban megvisel. Pláne, hogy ismerem a történet végét. Szomorú, küzdelmes út, és úgy csinálta végig, hogy egyetlen pillanatra sem veszítette el a tartását. Nincs jó hatással rám az olvasása. Valaki azt tanácsolta nekem, hogy nézzek a tévében ostoba, de vidám sorozatokat. Azt hiszem, igaza van.

A második kemo mellékhatásai nagyjából ugyanolyanok voltak, mint az elsőnél. Csak fokozottabban. Napokig, folyamatosan hányingerem volt. Furcsa volt megtapasztalni, hogy az ember lehet nagyon éhes úgy is, hogy közben hányingere van. Öt napig egyfolytában görcsölt hasam, pedig a székrekedést ezúttal sikerült megelőzni. A folyamatos görcsök, éjjel-nappal gyötörtek. De álmatlan éjszakákat nem csak ez okozott, hanem az óránként pisilni járás. Már el sem tudtam képzelni honnan távozik belőlem ennyi folyadék. Nagyon le is gyengültem, ami nem csoda a sok fekvéstől, folyamatos fájdalmaktól és a kialvatlanságtól. Beletelt tíz napba, mire újra össze tudtam szedni magam annyira, hogy dolgozni mehessek. Kemény volt, na, ez az igazság. Étvágyam nem nagyon van, de erőltetem. Túl vagyok a felén, még két kemo lesz. Vettem Bánfi sampont, hátha segít, hogy gyorsabban kinőjön a hajam.

A kemo utáni nap ismét csak jól vagyok, leszámítva egy kis gyomor diszkomfortot. A hajam még túl sok ahhoz, hogy a hullása ne zavarjon. Tele van párnám, a szőnyeg, folyton porszívózni kell. Ahhoz viszont már túl kevés, hogy paróka nélkül mehessek emberek közé. Itt az idő. Le kell vágni pár milliméteresre. Szörnyű érzés, nem tagadom. Napokig képtelen vagyok megszokni a látványt, az érzést. Különösen működik az emberi lélek, de egy idő után mégis valahogy beletörődöm és kezdem megszokni. Még mindig gyakran azt érzem, hogy ez az egész nem is velem történik, vagy csak valami rossz álom, mindjárt felébredek és visszakapom a régi életemet.

A második kemo laborvizsgálattal kezdődött. Leveszik a vért, magam viszem át a kémcsöveket egy másik épületbe, ahol sürgősséggel készítik el. Mire bejutok az onkológushoz már kész is. Néhány érték nem a megfelelő tartományban van, de nem annyira nagy az eltérés, hogy közbe kéne avatkozni. A doktornő ellát néhány tanáccsal. Savasat ne egyek ezekben a napokban, vagy ha mégis, vegyek be szódabikarbónát, megelőzendő a vese és húgyutak maródását, amit amúgy is irritál a kemo. Elmesélem a szív ultrahangos kalandomat, azt mondja erre mindenképpen megoldást kell találnunk, mert nem csak januárban lesz szükség rá, hanem onnantól három havonta meg kell nézni a szívem állapotát a Herceptin injekciók miatt. (Szép kilátások - gondolom magamban.) 

 Végül átballagok a másik épületbe, és viszonylag gyorsan bejutok egy kezelőágyra, másfél óra alatt becsöpög az anyag, elég gyorsan eltelt. Utána megérdeklődöm a kórházi patikában, hogy valóban lehet-e kapni az Ilcsi-féle krémeket sugárterápia okozta bőrirritációk megelőzésére, amiről pont most hallottam a rádióban. Árulják, drága. Azt javasolják a patikában, hogy beszéljem meg a radiológussal, ő ajánlja-e. Felszaladok még a kemós osztályra, alig találom meg, ott még sosem jártam, elkérem a laborlelet lemaradt másik felét és kérnem kell egy indikátor csíkot, hogy ellenőrizni tudjam a vizeletem savasságát. Az exem - akit a jövőben itt Mr.Kávénak fogok nevezni - jön értem, és szokásainkhoz híven megyünk Freihez kávézni. Bár a kávé csersavas, úgy gondolom sok tejjel ez kompenzálható, így egy latte szerűt iszom. Jól vagyok. Este azt érzem, hogy zsibong a vérem, a kemo anyaga száguld az ereimben, gondolom üldözik a fehérvérsejtek, különös érzés. Inkább kellemetlen, mint rossz.

A magánrendelésen mindössze 30 percet kellett várnom a vizsgálatra. A doktornő megkérdezte, mik a panaszaim. Amikor elmondtam mi járatban vagyok, rögtön értette, nem kellett magyarázgatni. Valahogy érezhető volt a profizmusa. Nagyon alaposan megvizsgált. Közben diktálta a leletet, ami zömében számokat tartalmazott. Régen egy lelet latin nyelvkönyvre emlékeztetett, manapság inkább egy matematika tankönyv jut az ember eszébe. Végül megkérdezte, hogy írjon-e a végére szakvéleményt is, vagy elég az adatsor. Megkértem, hogy szakvéleményezze, mert ezt a leletet az onkológushoz viszem, aki nem feltétlenül van teljesen képben a kardiológiában is. Távozáskor annyit mondott, hogy "Tartson ki, a szíve rendben van." Nem tudom, ki hogy van vele, nekem ennyi elég egy orvostól. Velem nem kell hercigeskedni, kedveskedni, nekem elég ha korrekt és emberi a viselkedése. 
Egyébként abban alaposan tévedtem, hogy az onkológus esetleg kevésbé érti a kardiológiai leletet, mert nagyon is értette. Csak az adatsorokra volt kíváncsi, azokból emelt be néhányat az ambuláns lapra. Van egy kis velem született billentyű probléma és egy kis gyengülés a bal pitvarban, de nem kell foglalkozni vele. Valami megoldást kell találnom erre a szívultrahang vizsgálatra a jövőben, mert januárba újra kell, és onnantól 3 havonta, akár két évig. 

Nem tartozik szorosan a témához, de mégis... Reggel felszállt a trolira két idős ember, az egyik olyan rozoga volt szegény, hogy alig tudott felkászálódni. Körülöttem több fiúcska is üldögélt, mondanom sem kell, hogy egyik sem adta át a helyét. Én álltam fel és a mellettem ülő nő, közben magamban azt mondtam, hogy hála Istennek én a kemoterápiás kezelés idején is vagyok olyan jó állapotban, hogy át tudom adni a helyet. Néhány megállóval később felszállt egy anyuka a pici fiával. Na, ki adta át a helyét? Na ki? A két idős bácsi... Szívem szerint megkérdezném a beszélgető, telefonokat nyomkodó vagy csak bambán bámuló fiatalembereket, hogy nem szégyellik-e ilyenkor az édesanyjukat. Azt, aki nem nevelte meg őket. 

Szombaton még volt hajam. Vasárnap már nem. Egyszerűen az történt, hogy megmostam. Előtte vettem egy szűrőt a lefolyóba, hogy felfogja a hajszálakat. Még örültem is, mert nem volt rengeteg haj a kádban. Sok volt, de nem annyira sok, hogy ne maradt volna bőven. Csak a fogása volt rendkívül furcsa. Kifésülni már nem tudtam. A kihullott hajszálak összekeveredtek a még bent lévőkkel és egy hatalmas csomóban összeállt az egész a fejem tetején. Csak kitépni lehetett volna. Muszáj volt levágni néhány centisre. Utána látszott csak, hogy mekkora kopasz foltok vannak már a fejemen. Most úgy nézek ki mint, amikor a Nagyanyám csirkét kopasztott és a leforrázás után elkezdte a tollat fosztani róla (tette egyébként mindezt egy ferencvárosi bérház konyhájában :-)). Hétfőtől paróka, nincs mese.

Péntek délután váratlanul felhívtak az Uzsoki utcai kórházból és lemondták a hétfői szívultrahang vizsgálatomat. Nem lesz rendelés. Ennyi. Azt hittem felrobbanok a méregtől. Tudták, hogy miért kell, de leszarják. Egyáltalán nem voltak segítőkészek, sőt. Ha gondolom, néznek egy másik időpontot. Megint hetek múlva, persze. Csakhogy én nem érek rá, nekem szerdán vinnem kell a leletet, különben lehet, hogy nem kapom meg a második kemot. Emiatt csúszni a kezeléssel nem éppen jó dolog, sőt kifejezetten hátrányos. Nem kívánom ennek a flegma kis luvnyának, de kerülhet még ő vagy a családtagja hasonló helyzetbe. Az Uzsokiról amúgy is rossz a véleményem, az Ortopédiai részleget leszámítva eddig csak negatív tapasztalataim voltak. Fontolgattam, hogy elmegyek a betegjogi képviselőhöz és bepanaszolom őket. Sajnos, területileg ehhez a kórházhoz tartozunk és elég egyedi nevünk van ahhoz, hogy adott esetben nem szeretném ha hátrányba kerülnénk emiatt. Mert még ezt is feltételezem róluk. Egyébként meg azt sem hiszem el, hogy pénteken délután derült ki, hogy nem lesz rendelés, akkor, amikor már nincs esélyem állami megoldást találni.

Gyorsan nekiálltam az interneten keresgélni valami magánrendelőt, ahol meg tudom csináltatni a vizsgálatot hétfőn vagy kedden. Először lehidaltam az áraktól. 35-38000 forintos díjtételeket találtam. Végül sikerült egy tízessel olcsóbbra is rálelni, és kedden tudnak fogadni.

37 éve dolgozom. Szerencsére nem voltam munkanélküli egy hónapot sem. Tehát 37 éve, minden hónapban befizettem én és a munkáltatóim a társadalombiztosítást. Kérdem én, miért kell most fizetnem az alacsony közalkalmazotti fizetésemből egy vizsgálatot. Ráadásul 35 évig pár ezer forintba kerültem csak a TB-nek, mert sosem voltam beteg. Most még ki tudom fizetni a vészesen fogyó tartalékokból, de mi van azokkal, aki nem tudják megfinanszírozni hasonló helyzetben a vizsgálatot? 

Felhívott T. Úgy kéthetente felhív, hogy érdeklődjön. T. természettudós és pont úgy működik, mint egy természettudós. A realitások talaján két lábon állva, mindig átlátva az összefüggéseket, és pontosan ő az, aki globálisan gondolkodik és lokálisan cselekszik. Sosem tűnt hívőnek. Tegnap azt mondta, hogy a lelke legmélyéből szurkol nekem, majd megkérdezte: "vagy gondolod, hogy szükséges lenne egy közvetlenebb kontakt a jó Istenhez?" Gondolom, igen, ha ez azt jelenti, hogy mond egy imát is néha. Realista logikával még elmondta, hogy tulajdonképpen én nem vagyok beteg, hiszen a betegséget kioperálták belőlem, és ami most történik, ezek a kezelések és a jövőbeliek is csupán megelőzésre vannak. Megelőző csapást mérnek, mint az amerikaiak szoktak volt az ellenséges területekre, mielőtt azok támadtak volna. Jó volt ezt hallani.

És íme, értelmet nyert a mondás: fáj a hajam. Jó, nyilván nem a hajam fáj, hanem a hajhagymák és/vagy a fejbőröm. Miközben egyre csak hull, hull a hajam, riasztó látvány. Hogy fogom így megmosni? Bedugaszoljam a kádat és amikor végeztem, halásszam ki a hajszálak tömegét? Vagy hogy?

Eszembe jutott a régi vicc is. Mi az egyetlen dolog, ami megállítja a hajhullást? (A padló). A padló az a hely, ahol vagyunk, én és a kihullott hajam. Kac-kac.

Amikor elkezdtem ezt a blogot írni, az volt a tervem, hogy totálisan őszinte leszek, mindig kendőzetlenül írom meg a tapasztalataimat. Olyasmit is, amiről máshol nem írnak. Pont ezért azt is elhatároztam, hogy nem szólok róla senki ismerősnek. Mert akkor esetleg belépne valamiféle kontroll. Ezt nem illik leírni, az meg ciki, ilyesmi. Utóbbit nem sikerült maradéktalanul betartani, de azért törekszem a teljes őszinteségre. Most egy ilyen rész jön.

Nem a hajam kezdett el először hullani. Zuhanyzáskor azt vettem észre, hogy jelentősebb mennyiségben az intim részekről hull ki a szőr. Inkább kínos érzés, mint rossz. Leborotváltam. Ez azért nem okoz lelki megrázkódtatást. A hajam már más kérdés. Az első kemo utáni 16-dik napon, szinte menetrendszerűen, reggel a hajkefében már látványosan sok hajszál maradt. A ruhámon is akad mindig néhány szál. Rengeteg hajam van, még semmi sem látszik. De az eszem, a lelkem már tudja, hogy a folyamat elkezdődött. 

Sosem akartam parókát. Jó dolgomban sem, most sem. A doktornő felvázolta, hogy az első kezelés után két héttel kezd majd a hajam kihullani, és viszonylag gyors ütemben történik. Felírta receptre, a TB 15.000,- forintos támogatást ad a műanyag parókákhoz. Rengeteg hajam van. Fiatalabb koromban semmilyen francia csat nem tudta befogni. Nem csak sok, hanem vastag szálú is. Többen tanácsolták, hogy előre le kell vágni, ne várjam meg, amíg egy reggel a felét a párnámon találom. Egyelőre képtelen vagyok rá. Hamarosan letelik az idő, és még nem hullik több, mint úgy általában. De a parókavásárlást nem hagyhatom az utolsó pillanatra. Nyomaszt ez a feladat. A kórház környékén láttam több üzletet is.
Ott talán empatikusabbak. És valóban, rendkívül készséges és türelmes az eladólány. Többet is felpróbálok mire megtalálom a színben és fazonban is az eredeti hajamhoz legközelebb állót. Nem annyira rémes, mint gondoltam. Az ára is elfogadható, bár egy bérminimumon élő nem hiszem, hogy megengedheti magának, még TB támogatással sem. Ráadásul venni kell hozzá egy csomó dolgot. Parókához való sampont, balzsamot, kondicionálót, egy speciális bambuszsapkát, amit a paróka alá kell felvenni, egyrészt, hogy védje a fejbőrt, másrészt, hogy melegítsen. Külön hajkefe is kell hozzá, meg persze egy állvány, amin tartani kell. Vettem egy frufrut is. Kendő vagy sapka alá még jól jöhet. Nevetnék ezen, ha nem lenne végtelenül szomorú ügy ez az egész egy nő számára. Egy turbánt ajándékba kaptam az üzlettől, egy másikat meg én vettem. Ez az egész is tízezres nagyságrend. Voltak helyes kis kendők is. Legalábbis a fotókon nagyon cuki kis darabok voltak. Felvéve rémesen álltak. Persze a fotómodell nincs húsz éves, tökéletes a sminkje, és tökéletesre van megkötve a fején a kendőcske. Otthonra jó lesz a turbán, azt legalább könnyű felvenni. Majd aláteszem a frufrut, amikor leviszem a szemetet. 

Akkor most felleltározom, milyen mellékhatásokkal találkoztam az első kemoterápia utáni első héten:

1./ Szédülés – gyakran

2./ Fejfájás – egyszer

3./ Hányinger – napokig

4./ Hányás – 24 óra

5./ Székrekedés – egy hétig

6./ Száj nyálkahártya érzékenység – kb. egy hét elteltével kezdődött

7./ Gyengeség – két, három nap

8./ Ízületi vagy csont fájdalmak (komoly derék- és bokafájdalmak)

9./ Rossz szájíz - állandóan

10./ Diszkomfortos gyomor (háborgás, levegővel telítettség) - gyakran

11./ Undor bizonyos ételektől (pl. húsok, édes ízű ételek)

A székrekedést végül hashajtó cseppek oldották meg, egy éjszakámba került (ez volt a negyedik, ami nem alvással telt). Orvos barátnőm nagy segítségemre van, ajánlott egy szirupot, amivel meg kell majd próbálnom a legelejétől megelőzni a gondot.

Úgy tartják, hogy a Jó Isten a barátainkkal kárpótol a rokonainkért. Nos, nekem is van egy-két rokonom, aki miatt kárpótlásra szorulok. Szerencsére sokkal több, remek barátom van, mint hülye rokonom. Törődnek velem, kitartanak mellettem, biztatnak és igyekeznek még a szórakoztatásomról is gondoskodni. Megtesznek mindent, amit tudnak. De azért egy ilyen helyzetben mindig elválik az ocsú a búzától, mert akadnak kivételek. Például az úszópajtásom, akivel évek óta, minden hétvégén együtt jártunk úszni. Ápoltam a lelkét, amikor elvált tőle az asszony, vagy problémái voltak az új párkapcsolatában, és különben is szinte gyerekkorunk óta ismerjük egymást.  Nem igazán érdeklődik utánam. Valamikor az elején még igen, aztán egyre ritkábban. Furcsa. A másik, a mélyen vallásos barátnőm. Lényegében ugyanaz. Először velem izgult, de mostanában egyre ritkábban érdeklődik. Lehet, hogy arra várnak, jelentkezzem én a hírekkel. Csakhogy ilyenkor az embernek nincs nagyon hangulata körbetudósítani a családot, rokonokat, barátokat, ismerősöket. Apropó vallás! Van egy nagyon katolikus ismerősöm, aki még soha, egyetlen egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok, mi van velem. Pedig tudja, én magam jeleztem neki, amikor egy FB csoporttal kapcsolatban kérdése volt. Jó, nem a barátnőm, nem a rokonom, de afféle jó ismerősnek számít. Fordított esetben, én biztosan érdeklődtem volna.

 Leginkább azok érzik át a helyzetemet, akik érintettek voltak. Egy munkatársam, egy régi újságíró kolléganőm, egyik volt osztálytársam. Mindhárman érzik, min megyek keresztül, annak ellenére, hogy szerencséjük volt, mert nem volt szükségük semmilyen utókezelésre a műtét után. Ha a daganat olyan helyen jelenik meg, ahonnan egy az egyben ki lehet venni, és adott szerv burkán nem tör át (például prosztata, vese, méh), a nyirokcsomók tiszták, és a szövettan is lehetővé teszi, akkor erre jó esély van. De mindenkinek van egy fajta élete a diagnózis elhangzása előtt, és lesz egy másfajta élete a diagnózis után. És pontosan ez az, ami igazán együtt érzővé tesz. Most már tudom, hogy én magam sem voltam igazán együtt érző velük, egyszerűen azért, mert nem tudtam az lenni, hiszen fogalmam sem volt róla, milyen ez. 

Szent-Györgyi Albert országában mindannyian meg vagyunk róla győződve, hogy a C-vitamin a legjobb, legfontosabb vitamin, és lelkesen szedjük is. Betegség megelőzésre, betegség alatt meg pláne. Ezért is lepett meg, amikor a háziorvos azt mondta, hogy a terápiák alatt ne szedjek C-vitamint, sőt semmi olyat ne egyek, amiben sok van (citrom, narancs, kiwi, csipkebogyó, stb.). A biztonság kedvéért persze megkérdeztem az onkológust is. Ő kicsit megengedőbb volt, azt tanácsolta, hogy nagy dózisban ne egyek C-vitamint. Utána néztem kicsit a neten, és valóban van rá tudományos magyarázat is. Egyúttal azt is olvastam, hogy voltaképpen semmilyen étrendkiegészítőt nem ajánlanak nagyobb mennyiségben fogyasztani, illetve feltétlenül egyeztetni kell az onkológussal az ilyen irányú terveinket. Az egyetlen kivétel talán a D-vitamin, mert abból sokkal több kell, mint a hivatalos ajánlás volt, amit mostanában bíráltak felül. A téli hónapokban pedig máshonnan nemigen tudjuk pótolni, csak tablettákban. Elgondolkodtam ezeken az információkon. A reklámokból folyamatosan az ömlik ránk, hogy okvetlenül szednünk kell vitaminokat, nyomelemeket, egyebeket, ha egészségesek akarunk maradni. Néha, halkan hallani,hogy szakemberek véleménye szerint a kiegyensúlyozott táplálkozás a legjobb. Egyébként meg elég csak körülnézni a drogériákban és gyógyszertárakban, hogy a kínálatban mekkora helyet foglalnak el a polcokon ezek a szerek, és rögtön látható lesz mekkora üzletről (pénzről) lehet itt szó.

Valamikor május elején erőt vettem magamon és ráálltam a mérlegre. A látottaktól sokkot kaptam, pedig sejtettem, hogy sok plusz kiló felszaladt rám. Ez botrányos - állapítottam meg és izibe fogyókúrába kezdtem. De a nagy elhatározás csak az első mammográfiáig tartott. Onnantól - először csak sejtve a rosszat, majd tudva is - felhagytam a diétával, mert az tényleg nem pont most aktuális. A hétvégén újra megmértem magam, hét kilóval vagyok könnyebb most, mint májusban. A többségét lestresszeltem. De nyilván az utóbbi héten is fogytam, amikor egy napig semmit sem ettem, két napig alig valamit, a többin is túlzások nélkül, és volt négy pocsék éjszakám, többnyire álmatlanul. Most azért örülök, hogy van miből leadni. Nem látványos, igazából csak én érzékelem a ruhákon, az övlyukakon. Változatlanul nem kívánom az édes ízeket, inkább a savanyú, savanykás jön be. Nem jött helyre még a gyomrom se. A radiológus azt mondta, hogy kemény menet lesz. Tényleg az.

A kemot követő napon jól vagyok. Kis szédülés, kis émelygés, más semmi. Igaz, vigyázok is, egyszerre csak keveset eszem. Este úgy döntök felesleges bevenni a hányinger elleni gyógyszert, hiszen alapvetően jól vagyok. Éjjel aztán arra ébredek, hogy förtelmes ízt érzek a számban, a gyomrom háborog és nagyon rosszul érzem magam. Ez így marad 24 órán át. Negyedik napra teljesen kimerülök, csak fekszem. Egy korty víz lenyelése is komoly kihívást jelent, pedig tudom, hogy muszáj inni. Lassan, nagyon lassan javulok.

Már éppen kezdenék bízni, amikor megint piros színűt pisilek és nem tudom eldönteni, hogy ez még a kemo miatti szín, vagy vér. Hosszú hétvége van, nem tudok telefonálni senkinek. A doktornő mondta, hogy hívjam, ha valami gond van. Na ja, csak éppen ilyenkor ő sem dolgozik.

Aztán eltűnik az ijesztő szín. Megint éppen bízni kezdek a javulásban, amikor éjszaka irdatlan derék- és bokafájdalomra ébredek. Egy darabig próbálok más pozícióban feküdni, felülni, de semmi nem használ. Beveszek egy fájdalomcsillapítót, ami őrült lassan hat, addig csak fetrengek. Egy éjszaka megint tönkrement, pihenni így képtelenség.

Nem csupán úri flanc volt és engedetlenség volt, hogy nem vettem be a hányinger elleni szert. Van ugyanis egy nagyon-nagyon rossz mellékhatása. Brutális székrekedést okoz. A doktornő szerint nem kell bevenni hashajtót, majd magától helyreáll. Hát nem áll helyre. Közben mindenki biztat, túl vagyok a negyedén. 

Eljött a nap. Mindig eljön. Mindig eljön a nap, amitől fél az ember. Ahogy eljött a biopsziák napja, az MR napja, a diagnózis napja, a műtét napja, úgy érkezett el az első kemo napja is. Reggel jelentkezem az onkológusnál aztán két hosszú órát várok, hogy bejussak hozzá. A folyosón ülve bezárom az aurámat, ne szóljon hozzám senki, én se nézek senkire. Mondta a doktornő, hogy hozzak fejhallgatót is, ne hallgassam a sok butaságot, amit beszélnek. Hoztam, de nem teszem fel, mert alapvetően igenis kíváncsi vagyok másokra. Újságírói tulajdonság. Ha nem tudok éppen rendezvényt szervezi, azonnal átváltok újságíróba. Valóban őrült sok hülyeséget beszélnek. Előjön például a sárgabarackmag teória is, hiába cáfolták már százan. Aztán beszélnek céklaléről, almaléről, teljes cukormentességről, gyógynövényekről, teákról, egyebekről. Nem szólok, ha valaki hisz benne, hogy ez segít, talán úgy is lesz. Végre bekerülök a doktornőhöz és kicsit meglep, hogy nem talál konkrét információt a hétfői döntésről a kezelésemet illetően. Felhívja a főorvost, én nagyon izgulok, amíg beszélnek, mert most dől el a darabszám is. Négy. Kiszámoljuk, elvileg Karácsony előtt lesz az utolsó. Nagyjából felvázolja, mire számíthatok. Felírja receptre a parókát, a hányás csillapítót és pszichoterápiát ajánl az alvás problémáimra.

Egy másik épületbe kell mennem a kezelésre. Elképesztően kedvesek, segítőkészek a recepciósok és a nővérek is. Újonc vagyok, próbálják elviselhetővé tenni a lelki kínt. Sokan vannak. A nők parókában. Itt valahogy baromira látszik, ez mind paróka. Vagy csak azért, mert tudom, hogy hol vagyok? Mellettem egy harminc éves lány fekszik, a következő egy negyvenes nő. Rémes, mennyi a fiatal. Lecsöpög az első flakon, amiben allergia ellenes szer, hányáscsillapító és valami gyomorvédő szer van. A második, már zacskóban érkezik, piros színe van és állítólag ez az, aminek nagyon erősek a mellékhatásai. Pisilni is pirosat fogok tőle. Aztán jön a harmadik zacskó, azt nem tudom mi. Durván két óra alatt becsöpög a karomba az egész. Az utolsó zacskó felénél felhívom az exet, hogy lassan jöhet értem. Jól vagyok. Elmegyünk egy kávézóba, én csak sütizem, mert azt tanácsolták, a mai napon ne egyek semmilyen savasat, szénsavasat, csersavasat se. Körülnézünk a könyvesboltban, kicsit szédelgősnek érzem magam, más semmi. Hurrá!