A kemot követő napon jól vagyok. Kis szédülés, kis émelygés, más semmi. Igaz, vigyázok is, egyszerre csak keveset eszem. Este úgy döntök felesleges bevenni a hányinger elleni gyógyszert, hiszen alapvetően jól vagyok. Éjjel aztán arra ébredek, hogy förtelmes ízt érzek a számban, a gyomrom háborog és nagyon rosszul érzem magam. Ez így marad 24 órán át. Negyedik napra teljesen kimerülök, csak fekszem. Egy korty víz lenyelése is komoly kihívást jelent, pedig tudom, hogy muszáj inni. Lassan, nagyon lassan javulok.

Már éppen kezdenék bízni, amikor megint piros színűt pisilek és nem tudom eldönteni, hogy ez még a kemo miatti szín, vagy vér. Hosszú hétvége van, nem tudok telefonálni senkinek. A doktornő mondta, hogy hívjam, ha valami gond van. Na ja, csak éppen ilyenkor ő sem dolgozik.

Aztán eltűnik az ijesztő szín. Megint éppen bízni kezdek a javulásban, amikor éjszaka irdatlan derék- és bokafájdalomra ébredek. Egy darabig próbálok más pozícióban feküdni, felülni, de semmi nem használ. Beveszek egy fájdalomcsillapítót, ami őrült lassan hat, addig csak fetrengek. Egy éjszaka megint tönkrement, pihenni így képtelenség.

Nem csupán úri flanc volt és engedetlenség volt, hogy nem vettem be a hányinger elleni szert. Van ugyanis egy nagyon-nagyon rossz mellékhatása. Brutális székrekedést okoz. A doktornő szerint nem kell bevenni hashajtót, majd magától helyreáll. Hát nem áll helyre. Közben mindenki biztat, túl vagyok a negyedén.