Nem vicceltek, tényleg hajnali fél ötkor keltenek bennünket. Menjünk zuhanyozni a kórházi antibakteriális tusfürdővel, aztán támasszuk fel a lábunkat az ágy végébe tíz percre, majd húzzuk fel a kompressziós harisnyát. Szép kis mutatvány ez, olyan szoros a harisnya, alig tudom felcibálni magamra. Közben persze képtelenség, hogy míg az egyik lábamra húzom, a másik az ágy végén felpolcolva maradjon. Akrobaták előnyben. A kézfejembe beépítenek egy kanült. Fáj. Reggeli nincs, csak egy korty vizet ihatok, amivel bevehetem a vérnyomás gyógyszeremet. Fél nyolckor átküldenek az izotópos jelölésre. Ahogy már írtam, ez nem sikerült, semmit tudnak jelölni. Ez most jó vagy rossz? - kérdezem az asszisztenst. Az Ön szempontjából mindegy - válaszolja - a sebész fog jobban megizzadni. Mondjuk, jelen esetben el sem tudom képelni, hogy bármi mindegy legyen az én szempontomból. Az is elég érdekes, hogy az antibakteriális fürdő után sétálgatunk a kórház egyik épületéből ki, a másikba be, liftezünk és várakozunk a városból érkezett emberekkel, de hát, legalább én biztosan nem fertőzöm meg őket. Ennek így, nem sok értelmét látom. Lefekszem és kapok két zacskó infúziót. Fáj a kezem, ahogy megy befelé. Nem panaszkodom, úgysem tudják könnyebbé tenni. Nyilván nyugtató is jön a cseppekkel, mert elég higgadtan szemlélem az eseményeket. Megfájdul a fejem, és hiába bízom benne, hogy majd csak enyhül. Végül kérek egy fájdalomcsillapítót, ami lassan, nagyon lassan hat az infúzión át. Elvileg másodiknak fognak műteni, gyakorlatilag azonban telik-múlik az idő, már azt a betegtársamat is elvitték, akinek azt mondták, hogy negyedik lesz. Igaz, őt másik sebész műti. 

Sétálgatok a folyosón, amikor hallom a nevemet, megjöttek értem a beteghordók. Édesanyám még gyorsan ad egy puszit, aztán betolnak a liftbe és visznek. A műtő előtti parkolóban hideg van, de rám terítenek még egy zöld lepedőt, így elviselhető. A faliórán negyed egy van. Hirtelen valami vad örömöt érzek, hogy műteni fognak. Illetve talán nem is annak örülök, hogy műtenek, hanem hogy remélhetőleg megszabadítanak a betegségtől. Kisvártatva betolnak a műtőbe. Ott is nagyon hideg van. Bemutatkozik az altatóorvos, szép neve van, és megnyugtató az egész lénye. Kérdéseket tesz fel, válaszolgatok, sőt fecsegek. Elmondom neki, hogy réges-régen én is altatóorvos szerettem volna lenni. Mielőtt megkezdődik az altatásom odalép hozzám a sebész. Csak a szeme látszik ki a maszk és a sapka alól, de azonnal megismerem. Biztatóan mosolyog a szeme. Azt mondja vele: itt vagyok, segítek. Aztán sötétség. Ez nem alvás. Ez konkrétan a semmi. Az egyik pillanatban még vannak fények, színek, hangok, illatok, neszek, emberek, a másikban csak a fekete semmi.

Nem emlékszem rá, hogyan ébredtem, de elalvás előtt a másik műtőben hallottam, ahogy ébresztenek valaki. Jó hangosan mondták neki: Jó reggelt! Tessék felébredni! Túl van a műtéten! Jó reggelt! Jó reggelt! Nyissa ki a szemét! Gondolom velem ugyanez volt. A kórterembe vezető útra sem emlékszem, csak Édesanyám riadt, aggódó tekintetére. Két és fél órát voltam távol, ilyen hosszú időre nem számítottunk. Már azt is rég visszahozták, akit utánam vittek el. Más műtét volt, nem összehasonlíthatók. Visszafektetnek az ágyba. Az altatóorvos felkísért, azt mondja minden rendben volt az altatással. Szerencsére az ébresztéssel is.