Kora reggel becsekkolok a kórházba. Gyorsan megy, már ismernek, minden adatomat tudják. Kapok néhány öntapadó matricát és egy karszalagot az adataimmal. Ezekkel és az összes leletemmel megkeresem a főnövért, akinél jelentkeznem kell. Nyolc óra van. Többen gyülekezünk, mindenki ma fekszik be, de van olyan is, akit ma már műtenek is. Tegnap hívták, hogy este már ne egyen, és kora reggel jöjjön, mert előrehozták az operációt. Nyilvánvaló, hogy vele kezdik a további kérdőívek kitöltését. Kilenc után sorra kerülök én is. A kérdőíven olyan vicces kérdés is szerepel, hogy nyugodt vagyok-e avagy szorongok. Ezen derülünk a főnövérrel - neki muszáj megkérdeznie - minden normális ember szorong egy műtét előtt. pláne, ha ilyesmi diagnózissal műtik. Baromi flegmának kell lennie annak, aki ebben a helyzetben nyugodt. Túlesünk ezen is, ágy még nincs, majd lesz, legyek csak nyugodt, várakozzak türelmesen. Tizenegy óra előtt átküldenek a radiológiára a "jelölésre", jelentsen ez bármit is. Annyit tudok, hogy izotópot injekcióznak a mellembe, amit majd holnap reggel leolvasnak. Sajnos a csodálatos radiológus doktornő nincs bent, nem ő fogja végezni. Emiatt nincs jó előérzetem, és be is bizonyosodik. A fiatal doktornő ingerült, és hisztérikus. Lehetetlent kérnek tőle, ezt ő nem tudja, ez képtelenség - hajtogatja mérgesen. Igyekszem szánni-bánni amiért ilyen problémás eset vagyok. Miért nem tudtam valami egyszerűbb helyre beszerezni a daganatot, hogy ne bonyolítanám szegény doktornő életét. Végül feladja és áttelefonál a másik doktornőnek, akit látásból ismerek. Ő legalább vidám. És kicsit nagyképű. Na, majd ő megoldja, neki ez nem probléma. Be is adja percek alatt mindkét góc - mellé. Jócskán mellé. Ugyanis másnap, a leolvasásnál kiderül, hogy semmi használhatót nem tudnak jelölni. Csak terheltek az izotóppal, de valódi segítséget nem ad a sebésznek. Most sajnálom igazán, hogy nem a szuper radiológus jelölt. Ezt a másik kettőt - ha módomban áll majd - messziről elkerülöm. Két másik betegtársam is átesett a jelölésen, és nekik sem sikerült. Véletlen?

Összeszámolom, most szúrták meg a mellemet hatodszor. Visszamegyek a sebészetre. Ágy még mindig nincs, ebédet viszont kapunk. Bőséges és meglepően ízletes. Lassan-lassan fogynak a várakozók, mindenki ágyhoz jut. Várakozás közben legalább megismerkedünk. Kedves nők, túl sok megpróbáltatáson. Végül már csak ketten maradunk, mire délután fél ötre végre megmutatják, ide lehet befeküdni. Egy komplett munkanap a folyosón, kemény székeken görnyedve, elég fárasztó. Négyágyas szoba, hármónkat holnap műtenek, egyik beteg pedig ma esett túl rajta.

Fáradt vagyok, de fegyelmezetten tartom magam. Este jön a sebészem, ettől kicsit megnyugszom, pár szót beszélünk csak, mégis nyugtatólag hat rám. Egy kék filctollszerűséggel rajzolgat a mellkasomra. Elmondja, hogy megnézte a felvételeket és úgy döntött nem két kisebbet vág, hanem egy nagyobbat. Előnyösebb a megmaradó mell formája miatt is, meg úgy látja, jobb ha nagyobb darabot vesznek ki. Az éjszakás nővér ad egy tablettát, hogy tudjak aludni és felvázolja a holnap reggeli teendőket. Fél ötkor fog ébreszteni. Éjféltől már se enni, se inni nem lehet - nem mintha akarnék.