Megtapogatom a kötést, ami nagyon szoros, de érzem alatta a mellemet. Tehát a tervek szerint alakultak a dolgok. Két cső lóg ki belőlem, végükön egy-egy palack. Véres, savós folyadék jön mindkettőn. A harmadik cső az infúzió, újabb két zacskó csöpög belém. Kicsit legalább enyhíti a szomjúságom. A szám száraz és fáj a torkom, a hangom is rekedtes lett. Egyelőre nem ihatok, majd csak órák múlva, és fel sem kelhetek. Nem alszom el újra, először butaságokat (is) beszélek, de egyre tisztább minden. Kérdezik, akarok-e fájdalomcsillapítót. Valójában egészen minimális fájdalmat érzek, simán kibírható, de elővigyázatosságból inkább kérek, belenyomják az infúzióba. Estefelé benéz a sebészem, elmondja, hogy minden rendben ment, és jó, hogy úgy döntött nagyobb részt vág ki, mert a műtét közben elvégzett vizsgálat szerint nem két, hanem három góc volt a kivett darabban. Az őrszem nyirokcsomót is kivették. Egyetlen pillanatig sem kételkedtem volna a döntése helyességében akkor sem, ha csak az eredetileg látszó két gócot találták volna. Az infúzió megteszi hatását, pisilni kell. Szó sem lehet róla, hogy kimenjek, mondja az éjszakás nővér. Szó sem lehet róla, hogy ágytálba pisiljek - mondom én. Ebben maradunk, egyelőre tartogatom. Aztán végre-valahára ihatok egy-egy korty vizet, és persze egyre jobban ki kéne mennem. Becsengetem a nővért, hogy akkor most vagy a felügyelete alatt megyek ki a fürdőszobába, vagy egyedül. Mérgelődik rám, de látom rajta, hogy nem komolyan. Segít kimenni, közben folyton kérdezgeti, nem szédülök-e. Nem szédülök, jól vagyok, hajnalban már egyedül megyek ki, óvatosan, de egyedül. A betegtársakkal persze figyelünk egymásra. Éjszaka sem sokat alszunk, néha beszélgetünk. Utálnék egyedül lenni, jó, hogy van kihez szólni.