Úgy érzem magam, mint Ringo és a lova a futóhomokban William Eastlake A művész arcképe huszonhat lóval című regényében. Kapálódzom, rugdosódom, de csak egyre mélyebbre süllyedek a futóhomokban. Egy reggel munkába menet a trolin látok egy idős asszonyt, kerekes székben ül. Aki vele van, rá se néz. Elég erős pisiszag lengi körül. A látványtól bőgni kezdek, annyira sajnálom azt az öregasszonyt és persze magamat is, amiért ilyen sorsra jutunk, ráadásul engem még olyan valaki sem fog kísérni, aki rám se néz. Csak bőgök és bőgök. Azt hiszem már egyébként is úgy ismernek, akikkel gyakran utazom együtt ugyanabban az időpontban, hogy a síró nő a trolin. Sokat sírok. Mindenen és bármin.

Az állapotom egyre rémesebb és tudom, hogy ez így nem mehet tovább. A nőgyógyászom onkológus is, ezért egyszerűen nem volt képem előhozakodni neki azzal, hogy hőhullámaim vannak és sokat sírok. Félek tőle, hogy dühös lesz rám, hiszen ő komoly bajokat lát nap mint nap. De a következő kontrollon, amikor megkérdezi, hogy van-e valami panaszom, valahogy kiszakad belőlem, hogy nekem csak panaszom van. Csak sorolom és sorolom. Meglepetésemre ő a legmegértőbb, a tekintete csupa együttérzés és ő a legsegítőkészebb. Ajánl egy spray-t*, próbáljam meg. Japán keserűfű kivonatból készül, jelentsen ez bármit. Fitoösztrogén. A jelenlegi lelki állapotomban bármit bevennék, csak használjon. Kedvenc kis patikámban nincs készleten, de megrendelik nekem, másnap mehetek érte. Két hétig nem tapasztalok semmi változást, de utána határozottan javul a helyzet. Ritkulnak a hőhullámok. Az éjszakáim változatlanul pocsékak, de már nem a hőhullámok vagy a szívdobogás riaszt fel, csak úgy felébredek minden ok nélkül. Gondolom, megszokásból. Mégis pihentebb vagyok, mert hosszabb időket sikerül átaludni. Kezdek boldog lenni, már amennyire boldog lehetek így, elhagyva. Viszont gyanúsan feszülnek a melleim, kis szúrások a hasamban, durva derékfájás, végül több hónap kihagyás után, ismét megjön...