Elkészült a szövettan. Nagy csoda kellett volna ahhoz, hogy a C4-es és C5-ös citológia után jóindulatú daganatot találjanak. Csakhogy az ember mégis bízik a csodában... A jó hír az, hogy a nyirokcsomókban nem voltak rákos sejtek. Egy hét múlva kell újra telefonálnom, addigra a Bizottság eldönti, milyen további kezelésekre lesz szükség. Eltelik a hét, és valóban kapok időpontot és egy orvos nevét, akihez a Sugár Ambulanciára kell mennem, közel két hét múlva. Még nincs kész egy szövettani alvizsgálat, a bizonyos FISH, de addigra talán meglesz az is, és akkor kiderül, elég-e a sugár és a gyógyszer, vagy kell kemo meg valami biológiai kezelés is. Utánanézek a neten mi is ez a FISH (tudom, hogy nem szabadna, de honnan vegyek kimerítő információt máshonnan?). Az olvasottaktól kiver a hideg verejték, HER2-ről most hallok először, és egész rémisztően hangzik. Most úgy vagyok ezzel az egésszel mint Florida kormányzója az Irma hurrikán előtt: a legjobbat remélem és a legrosszabbra készülök. Ismét sírós a hangulatom.

Van még valami, ami nem tetszik, és ez a hallgatás. Pontosan emlékszem, hogy a csevegős asszisztens hogyan némult el a mammográfiás felvételek készítése közben. Emlékszem a biopsziás doktornő csendjére és sóhajára a telefonban, mielőtt közölte a diagnózist. Műtét előtt a sebész arról beszélt, hogy az egyik mellem ugyan most lényegesen kisebb lesz, de majd egy rekonstrukciós műtéttel hozzáigazítja a másikat. Amikor megemlítem neki a varratszedésnél, nem reagál semmit, mintha nem hallotta volna. Most pedig az asszisztens hallgat. Felajánlotta, hogy majd jövőre szóljak, és irat újabb melltartókat. Erre én megemlítettem, hogy remélem jövőre már nem kell protézises melltartó, mert a doktor megműti a másik mellemet. Ismét nagy csend. Ez nagyon nem tetszik nekem, ezek a baljós csendek, elnémulások. Lehet, csak véletlen, de rossz érzés.