Különösebb várakozás nélkül megvolt az EKG és a szív ultrahang is. Hála az égnek, minden változatlan. Még csak négy Herceptint kaptam, fontos, hogy továbbra is jól bírja a szívem. Az aranyos doktornő azért elmondta, hogy sajnos előfordulhat, hogy jóval a kúra befejezése után alakul ki rendellenesség, szóval nem szabad a kontrollt elhanyagolni. Megbeszéltük a következő, június végi időpontot is.

A legutóbbi "hajas" bejegyzésemnél elfelejtettem megemlíteni, hogy szedem a hajnövesztő (hajhullás gátló) kapszulákat, de szerintem semmit sem ér. Sok pénzért árulják, de nagy reményei ne legyenek senkinek. Megpróbáltam lemérni egy átlagos hajszálat. Alig több, mint egy centi. Szerintem megállt a növés, legalábbis nagyon lassú. Szóval kár a pénzért, nincsenek csodaszerek erre sem.

Az idő nagyon furcsa dolog. Egyrészt hihetetlenül gyorsan telik, elszaladt a negyedév, megint mehetek a különféle vizsgálatokra. Másrészt, ha a hajam hosszúságára nézek, akkor nagyon lassú az idő is, és a növekedés is. Tudom, többen azt gondolják, hogy túl sokat rinyálok a hajam miatt, inkább örüljek, hogy élek. De ennek az egész betegségnek és kezelésnek szinte a jelképe a kopaszság. Lelkileg azért sokat segítene, ha már nem kellene parókát hordanom. Az már olyan "egészséges" dolog lenne. Most már elég sűrű, de még nagyon rövid, átlagban két centi, néhány szál hosszabb. Az utolsó kemo óta több, mint három hónap telt el. Igaz, nem akkortól kell számolni, hanem három héttel későbbtől, amikor le is vágtam azt a pár gyenge szálat, ami addigra kinőtt. Nekem nagyon sok, erős szálú hajam volt, ami gyorsan nőtt, ezért elég türelmetlen vagyok most. 

A poszt címe inkább az lehetne, hogy nem alvás. Mert továbbra is rosszul alszom. Különösen, hogy újra felerősödtek az éjszakai hőhullámok. Legalább kétszer felébredek rá, hogy elönt a forróság és az izzadtság. Törölközővel "alszom". Újabban a térdfájásom is elő-előjön. Nyilván nem használ a mostani óraállítás sem, az amúgy is megzavarodottan viselkedő alvókámnak. És persze az éjszakai felébredések után nehéz a visszaalvás, olyankor jönnek a nem jó gondolatok és a szorongás, amitől aztán még nehezebb ez az egész.

Múlt héten kértem időpontot júniusra a nőgyógyászatra, akkor telik le a félév. A hölgyek a vonal túlsó oldalán kicsit zavarodottak voltak. Először arra hivatkoztak, hogy éppen szabin van a doktor úr. Sebaj, mondtam, nem most akarok menni, majd csak júniusban. Akkor adtak időpontot, de olyan nyögve nyelősen, hogy rákérdezem, mi a gond. A válasz nagyon meglepett, szabi után lehet, hogy vissza se jön a doktor úr, mert máshova megy dolgozni. De pontos infójuk nincs. Hívjam az asszisztensét? Nem érdemes, nem tud ő se többet. Telefonáljak egy hónap múlva, addigra kiderül. Hát, remek. Most majd mi legyen? Menjek utána egy másik kórházba, vagy keressek itt egy másik orvost. Lehet, nem is másik kórházba megy, hanem egy másik országba. 

Miután az egész napot átszorongtam, hogy lesz-e este hidegrázás, jön-e a láz, hála az égnek, teljesen jól voltam. Egyébként ebben az egész betegségben az egyik legrosszabb dolog a szorongás. Az ember folyamatosan szorong, mert mindig újabb és újabb vizsgálatok jönnek. Egy részük arról szól, hogy áttétet keresnek, más részük pedig arról, hogy bírják-e különféle szerveim a kezeléseket, nem mennek-e tönkre idő előtt. A tegnapi szorongás sem a láztól való félelemről szólt csak, hanem arról is, hogy mi lesz, ha rosszul reagálok az injekciókra. Ha nem kaphatom tovább. Egy ismerősömet kilenc évvel ezelőtt műtötték, teljes egészében ki tudták venni a rákos szervet, semmilyen kezelést nem kellett kapnia, "csak" kontrollra jár. Kilenc éve szorong. Csak az érti meg ezt, aki érintett. Addig elképzelni sem tudja az ember. Kicsit sem. 

Megkaptam a negyedik injekciót ( a 46-dik tűszúrás május óta), és előtte tudtam beszélni az onkológussal. Elmondtam neki, hogy legutóbb, este jött az a rémes, hosszan tartó hidegrázás, utána a láz, ami napokig eltartott. A doktornő szerint - mivel a combomon a tűszúrás környéke nem vörösödött be - nem valószínű, hogy az injekció okozta, de persze kizárni sem lehet. Na, majd ma kiderül. Odaadta a beutalókat is a következő negyedéves vizsgálatokra (szív ultrahang, hasi ultrahang, mellkas röntgen). Húsvét után megint járkálhatok egyikről a másikra. Labor is lesz és valamikor a foglalkoztatás egészségügyi orvoshoz is el kellene mennem, mert lejárt az öt hónap, amennyi időre megadta az alkalmasságit. Szerintem ez elég röhejes az én esetemben, akit három havonta nagyon alaposan kivizsgálnak egy nívós kórházban. Mégis mit fontoskodik ő a vérnyomás mérésével. Na, mindegy, majd elmegyek, ha jobb idők lesznek.

Volt egy kisiskolás osztálytalálkozóm. Mivel általában nem veszik észre az emberek, hogy parókát hordok, arra gondoltam, hogy el sem mondom, mi van/volt velem. Minek rontsam el a hangulatot. Megállapították, hogy mintha kicsit szőkébb lennék, vagyis nem, csak melíroztattam, és ennyi. Aztán megérkezett egy osztálytársnőm, nagyon sápadtan, turbánban. Nemrég ért véget a kemója, és még csak ezután fogják műteni. Olyan nagy volt a daganata, hogy előbb kemózni kellett, hogy kisebb legyen. Kemó után csináltak neki PET CT-t, ami negatív lett, és ez jó hír. Ezzel együtt eléggé összezuhant szegény. Pszichológus segített neki, hogy jobban bírja. Ezért aztán elmondtam, hogy én is túl vagyok kemón, sugáron, gyógyszert szedek és injekcióznak, a fejemen a melírozott haj pedig paróka. Elképesztő, hogy valóban mennyire sok a mellrákos. Orvos barátnőm szerint egész Európában nálunk a legtöbb. Márpedig ennek kell valami konkrét okának lenni. Azon is elgondolkodtam, hogy miért hordunk turbánt a kopaszság miatt, amikor szinte senkinek nem áll jól. Otthon én is azt hordom. Talán azért, mert egyszerű. Az ember csak felhúzza a fejére, mint egy sapkát, és kész. Vannak helyes kis kendők is, meg fondorlatosabban felvehető turbánok is. Nekem egy sem állt jól, ezért választottam a turbánt, mert tök mindegy, ha nem áll jól, akkor legyen egyszerű a használata. De másokon láttam olyan édes kis kendőket, hogy senki meg nem mondta volna, hogy azért hordja, mert kopasz (és fázik a feje). 

Ha valaki úgy nézne rám, hogy nincs rajtam paróka, már nem azt gondolná elsőre, hogy kopasz vagyok. Inkább azt, hogy az öreglány nem százas, amiért így lenyíratta a haját. :-) Sok-sok hónap után végre mehetek kozmetikushoz is. Úgy döntöttem, hogy ezt a méretű szempillát már érdemes befestetni. Még nem az igazi, de már van! Az elég vicces szerintem, hogy a szemöldököm nőtt ki a leghamarabb. Rám fér valami nagyon jó, ránctalanító arcpakolás is, mert a bőrömet is eléggé megviselte a kemo, illetve a gyógyszer sem tesz jót, hiszen a hormonok leállításával gyorsítja az öregedést. Jó lenne már a fodrászhoz bejelentkezni, de ahhoz minimum öt centis haj kell, az pedig még odébb van. Biztos, ami biztos, vettem a drogériában egy hajra való kapszulát, ami állítólag segíti a növekedést.

Miután megkaptam az injekciót, este hidegrázás tört rám. Úgy, mint még életemben soha. Melegítőben, a vastag gyapjútakaró alatt rázott a hideg 70-80 percig. A forró teás bögréből majdnem kilöttyen a tea, annyira remegett a kezem. Rimánkodtam egy jó kis hőhullámért, de persze, most nem jött. Végül lassan felmelegedtem, túlságosan is, 38.3-ra ment fel a lázam. Fájt a torkom is, és nagyon vacakul éreztem magam. A gond leginkább az volt, hogy nem tudtam eldönteni, ez most az injekció mellékhatása vagy elkaptam az influenzát. A Hereceptinnél ugyanis leírják - nagyon gyakori mellékhatásként - hogy lehet hidegrázás, láz, influenza szerű tünetek és különféle fájdalmak (egyebek mellett). Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az egyik nővér lázasan dolgozott, mert a kolléganője is lebetegedett, muszáj volt bejönnie. Az én lázam napokig tartott. Nem szoktam csillapítani, amíg nem muszáj, hagyom, hogy a szervezetem tegye a dolgát. Harmadik napon végül egy fejfájásra bevett gyógyszer szüntette meg a lázat is, hőemelkedés még volt, és jöttek hurutos tünetek is, kis köhécselés, enyhe nátha, így valószínűbb az influenza. Az onkológus szabadságon volt, az ő véleményét nem tudtam megkérdezni. Legkésőbb a következő injekciónál kiderül, de nagyon remélem, hogy nem az váltotta ki. 

Megint elszaladt három hét, így megkaptam a harmadik herceptin injekciót (a 45-dik tűszúrás május óta). Most egyből a kemós osztályra mentem, mivel a doktornő szabadságon van, és a beutalót még a múltkor odaadta. Emiatt lett is egy kis kavarodás, hogy akkor ki és hogyan adminisztrálja be a mai szúrást. Ma ugyanis senki nem volt az adminisztráción, mert a másik orvos is szabin volt. Amúgy is kevesen vannak, mert nemrég mind a két nő felmondott és kilépett, azóta helyettesítések vannak, ami lássuk be, sosem ugyanolyan. Fontos, hogy minden pontosan legyen vezetve, mert nem mindegy, hogy 18 vagy 19 injekciót kapok - mondta az aranyos nővérke és telefonálgatott, hogy elintézze. Végül valaki a vonal végén megígérte, hogy beírja. Reméljük, így is lesz.

Csak a szokásos féléves kontrollvizsgálat miatt kellett a nőgyógyászati ultrahangra mennem. Ilyenkor nézik meg, hogy változott-e a mióma és a bal petefészek ciszta mérete. Új orvos végezte, legalábbis nekem új volt, korábban még sosem láttam. Idősebb és sajnos nem szimpi. Alaposnak tűnt, de végül nem tudtam eldönteni, hogy alapos vagy inkább bizonytalan. Olyan nehezen ment az egész, ráadásul a jobb oldali petefészkemet meg sem találta. Én ezt nem értem, hogy fordulhat ilyen elő. Utána megpróbáltam megkeresni az orvosomat, de nem ért rá, elviharzott anélkül, hogy rám nézett volna. Mivel júniusban megint mennem kell, úgy döntöttem adok még egy esélyt nekik, de aztán keresek másik orvost, mert nagyon elegem kezd lenni ebből. Már a decemberi "vizsgálat" is rossz élmény volt, hát még ez. Sokat köszönhetek a nőgyógyászomnak, de az utóbbi időben olyan túlhajszolt, hogy már csak percei vannak rám, és a stílusa is megváltozott. 

Megkaptam a sugárterápiás zárójelentésemet, és az orvos meg is nézett. Van egy kis bőrpír, de nem jelentős. Még egy hónapig kell kenegetni, ápolni. Aztán majd Húsvét után már "áztatni" is lehet, azaz szabad lesz kádban fürdeni, uszodába vagy fürdőbe menni. Az úszás gyakran hiányzik. Volt viszont egy fontos infó, amit eddig senki nem mondott. Elpanaszoltam, hogy nem sikerült májusra időpontot kapnom a mammográfiára, amikor letelik az egy év, hanem csak augusztusra, ami néhány hónap pluszt jelent, és nem tudom, hogy az én esetemben ez nem baj-e. Kiderült, hogy sugárkezelés után fél évig nem is ajánlják a mammográfiát, mert meg kell nyugodnia "odabenn" a szöveteknek és egyáltalán, fel kell épülni a sugárzás okozta esetleges steril gyulladásból. Így, szerencsésen alakultak a dolgok, mert addigra pont letelik a fél év. 

Azt mondja a betegtársam, hogy őt nem csak a "fel a fejjel", "gondolkodj pozitívan" típusú frázisok idegesítik fel, hanem az is, amikor felhívják a figyelmét, hogy minden agyban dől el...

Egyébként tényleg sok mindenről dönt az agy. A kemon volt, aki azt mesélte, hogy elég csak meglátnia az épületet, máris hányingere lesz. Nekem egy speciális, a kórházban itt-ott előforduló, émelyítő szagtól lesz hányingerem. Az első kemo napján téliszalámis szendvicset vittem magammal, mert nem tudtam mikor tudom majd megenni és az ugye kevésbé romlandó, mint más felvágott. Azóta nem ettem téliszalámit, egyszerűen undorodom tőle. A második kemo után a Mr.Kávé elvitt ebédelni, kétszemélyes haltálat ettünk, azóta még a halak szagát se bírom elviselni. A legviccesebb, hogy közvetlenül a terápia előtt vettem egy új spray-t, és azóta rosszul vagyok az illatától, pedig nyilván azért vettem meg, mert eredetileg tetszett. Azt hiszem ezekről mind az agy dönt, valamiféle Pavlovi reflex szerűséggel. Összekapcsolja a dolgokat a rosszulléttel. 

A hajam közel négy hete nő, mostanra kb. öt milliméteres, de vannak közte egy centis szálak is. Anyukám azt mondta rá, hogy eddig úgy néztem ki a kopasz fejemmel, mint egy kirakati baba, de mostantól inkább a Pa-dö-dős lányokra emlékeztetek... A szempillám is így nő, egyik két millis, a másik három. A múltkoriban kifestettem, gondoltam, hátha jobban néz ki úgy. Hát nem. A szemöldököm viszont már elég tisztességes látvány nyújt, az nő ki a leggyorsabban. 

Az utolsó sugárterápia után kicsit kipirosodott a bőröm, és valamennyire fájt is, de ez igazán semmiség.

Összetalálkoztam egy nagyon régi kolléganővel. Ő ismert meg, én simán elmentem volna mellette. Hiányzik az a képességem, hogy "öregíteni" tudjam az embereket. Akit húszévesen láttam utoljára, az nekem húszéves marad, és nem ismerem meg negyvenöt évesen. Már számítottam rá, hogy előbb-utóbb találkozni fogok valakivel. Olyan nagy mennyiségű ember jár a különféle kezelésekre, vizsgálatokra, hogy várható volt, akad közöttük ismerős. Mindezt csak azért mesélem el, mert az ő története is nagyon tanulságos. Volt egy ciszta a mellében, ami önmagában nem okoz túl nagy gondot, leszámítva, hogy figyelni kell. A bajt az okozta, hogy ez a ciszta eltakarta a mögötte sunyin növekvő daganatot. Első kórház első orvosa nem látott semmit a mammográfián, és határozatlan volt a ciszta leszívása, vagy meghagyása ügyében. Második kórház másik orvosa azonban észrevette, hogy valami nagyon nem stimmel, mert a nyirokcsomókban daganat látszik. De ő legalább továbbküldte, így került oda, ahol találkoztunk. Már olyan nagy volt a daganat, hogy először kemoterápiát kapott és csak utána műtötték, most sugárkezelik. A legfőbb tanulság: egy cisztával is foglalkozni kell, minimum tovább vizsgálni és ha az egyik orvos nem együttműködő, vagy bizonytalannak látszik, akkor menni kell egy másikhoz.

Úgy alakult, hogy a tegnapi sugárkezelésre lényegesen korábban érkeztem. Gondoltam, kihasználom az időt és megérdeklődöm ezt a mammográfia időpontkérés ügyet. Nem az én dolgom lenne - ez volt az első, amit megtudtam. Hogy az orvosnak már régen foglalnia kellett volna időpontot. Nem voltam meglepve. Viszont tényleg sajnált a hölgy, és igyekezett nekem időpontot találni, végül sikerült is augusztusra. Ami két hónappal több, mint egy év az előző vizsgálathoz képest, de ez talán nem olyan nagy baj. Nagyon örültem, hogy sikerült elintézni. Azért majd beszélek erről a radiológussal. 

Megkaptam a második herceptin injekciót, ezúttal a bal combomba. Váltogatni kell, hol egyikbe, hol másikba adják. Szép lassan küldik be, csípős fájdalommal jár, de kibírható. ( A 44-dik szúrás május óta). Utána elvileg két órán át megfigyelés alatt tartják az embert. Ittam egy kávét, ettem egy szendvicset, telefonáltam, aztán jeleztem, hogy én lelépek. Állítólag csak az én orvosom ragaszkodik szigorúan a szabályokhoz, a többi orvos elengedi a betegeket az injekció után, nem kell ott dekkolniuk. Egy rakás vizsgálatot kellene megszervezni áprilisra, májusra, júniusra, és már most látszik, hogy mission impossibile, mert állítólag például mammográfiára erre az évre már nincs időpont. Megpróbálom, hátha a radiológus tud segíteni. Az onkológusoknál dolgozó két hölgy (egy asszisztens és egy adminisztrátor) már nem dolgozik az intézetben, állítólag egyszerre mondtak fel és léptek ki. Most helyettesítés van. Azért ez a magyar egészségügy tényleg egy túlélőtúra. Nem csak azt kell észben tartanom, hogy mikor, milyen vizsgálatokra kell mennem, hanem azt is, hogy adott szakterületen mennyi idővel előtte lehet időpontot kérni, továbbá, hogy hol, mennyi a várakozási idő és a zsúfoltság. A beutalókról is nekem kell gondoskodni. Az én érdekem, hogy valahogy, akárhogy meg legyen oldva minden, különben veszélyben a kezelés. De mit csinál az, aki vidéken él, vagy idős, vagy szigorú munkahelye van, vagy egyszerűen csak gyámoltalanabb? Ráadásul az ambuláns lap hemzseg a hibáktól, azt is valamikor rendbe kellene tetetni. Kiborító ez az egész.

A tegnapi sugárkezelés előtt szóltak, hogy kicsit tovább fog tartani, mert a gép ellenőrző felvételeket készít a kezelés előtt. Később megtudtam, hogy ezt a vizsgálatot félidőben, automatikusan elvégzik. Csupán a jelölések (azaz a négy tetoválási pont) helyzetét ellenőrzik. Az asszisztens elmondta, hogy van, akinek annyira beödémásodik a kezelt terület, hogy ezek a jelölések már nem a megfelelő helyen vannak. Szerencsére erről eddig nem tudtam, mert akkor ezen is izgultam volna. Mármint hogy ne ödémásodjak. Minden esetre a felvételek elkészítése után a gép a szokott módon leadta a sugárkezelést, ebből arra következtetek, hogy minden a helyén van.

Nem mondom, hogy túl jó hatással van rám, hogy meghalt a volt szépségkirálynő, és a rózsaszínszalagos mozgalom hazai alapítója, első vezetője, szinte egy napon. Nem akarok most ebbe mélyebben belemenni, de valahogy fel kellene hívni MINDEN orvos figyelmét arra, hogy a fiatal nők is lehetnek betegek! Ha nem látnak semmit a vizsgálati képeken, akkor is küldjék tovább a megfelelő onkológiai centrumba azt, akinek BÁRMI van a mellében. A nők pedig ne hagyják magukat lerázni! Menjenek másik orvoshoz, másik kórházba, akár magánklinikára, de ne törődjenek bele, ha nem elég alapos, lelkiismeretes az orvosuk.

Próbálom jó irányba terelni a gondolataimat. Növögetnek a pelyhek a fejemen és tegnap megvolt a nyolcadik sugárkezelés, tehát túl vagyok a felén.

Tegnap megvolt a hetedik sugárkezelés, a kis fiatal asszisztens mondta is, hogy majdnem a felén túl vagyok. Kedvelem ezt a "kislányt", ezen a héten délutános, így végig ő lesz. Kérdezte, hogy telt a hétvége, aztán nagyon csodálkozott azon, hogy nem vagyok betegállományban, dolgozom. A főnököm nagyon rendes volt, megengedte, hogy eljárjak a vizsgálatokra, kezelésekre, legyenek azok bármely napszakban, és tartsanak akármeddig. Ez így ideális. Aztán decemberben váratlanul kirúgták. Vagyis elvileg nem kirúgták, hanem elküldték nyugdíjba. Igaz, akarata ellenére. Nekem még a jövő héten kell napi szinten járkálnom a kórházba, remélem addig nem jön új főnök, vagy ha jön is, nem lesz seggfej.

Nekem elég furcsa, de sokan azt kérdezik tőlem, hogy fáj-e, vagy kellemetlen-e a sugárterápia. Nos, egyáltalán nem érzek semmit közben. Körülbelül kétszer huszonöt másodperc lehet, amíg sugaraznak. Pont úgy nem érzek semmit, ahogy az ember semmit sem vesz észre mellkasröntgenen (tüdőszűrésen) abból, hogy a röntgensugarak áthatolnak a testén, vagy ahogy 1986-ban semmit sem tudtunk Csernobilról egészen addig, amíg be nem mondta a rádió. Kenegetem rendesen a bőrömet, de most már mintha látnék egy enyhe bőrpírt egy tenyérnyi területen. Hat kezelésen vagyok túl, még van kilenc.

Néhány napja pocsék a hangulatom. Több dolog miatt is. Szerdán a sugárkezelőből láttam kijönni egy nőt. Már úgy két centis lehetett a haja, be volt festve, de annyira ritka volt, hogy látszott az egész fejbőre. Nekem most úgy két-három milliméteres lehet és egyáltalán nem olyan, mint, amit mondtak. Hogy majd milyen erős szálú lesz és sűrű. Momentán olyan mint a nyúlszőr és nem is sűrű. Jó, még elvileg csak egy hete nő. De azt az asszonyt látva eléggé elkámpicsorodtam. Mert - ráadásul - aznap pont még a fülem is fájt a parókától. Elég szoros, de ha lazítok rajta rossz érzés lesz, hogy nem elég stabilan áll a fejemen. Ha bizonyos helyen szorít, megfájdul a fejem tőle, időnként a fülem is. Ilyenkor kicsit odébb tolom, húzogatom, és akkor elmúlik. Parókát hordani nem jó dolog. Néhány órára még csak elmegy, de egész nap azért kellemetlen. Olyan, mint egy szoros sapka, amit alig vár az ember, hogy levehessen. Szóval, ez az egyik oka a pocsék hangulatomnak. Másrészt a gyógyszertől megint elég sokszor van hőhullámom. Éjjel, nappal. Az éjszakaiak felébresztenek. Ettől rosszul alszom. És már megint benne vagyok az ördögi körben, mert a kialvatlanságtól az ember fáradt, levert, rosszkedvű. 

Egy kis kitérő. Van itt a blogon egy statisztikai számláló. Azt is mutatja - egyebek mellett - hogy melyek a legolvasottabb bejegyzések. Messze magasan a "Banyakór" című posztom vezet. Elég régi bejegyzés, itt található: http://menopausa.blog.hu/admin/post/edit/12630917   Azért ez meglehetősen "beszédes" adat...

Eddig elég jól bírom a gyógyszert. Mintha kicsit többször lenne hőhullámom, de ezt már megszoktam. Már amennyire ezt meg lehet szokni. 

Megtörtént három sugárkezelés a 15-ből. Most két nap kihagyás is lesz, mert karbantartják a gépet, aztán szerdától folytatás. Szombaton telt le az egy hónap az utolsó kemoterápia óta, el kell kezdenem szedni a gyógyszert. Kétféléből lehetett "választani". Mindkettőnek oldalakon át sorolják a mellékhatásait, de az egyiknek legfőképpen az, hogy megvastagodhat a méhfal, plusz nő a trombózisveszély. A másik leginkább csontritkulás okoz. Öt évig kell szedni. A doktornő végül azt javasolta, hogy két évig szedjem az egyiket, utána majd a másikat. Az egyiknek Zita a beceneve, a másiknak Zola :-) Zita szedése esetén félévente kell menni nőgyógyászatra is. Mivel oda amúgy is félévente kell járnom, ez nem lesz plusz teher. Ezekre a gyógyszerekre sokan panaszkodnak. Van, aki egyáltalán nem tudja szedni olyan komoly szédülései, fejfájásai vannak tőle. Ezért döntöttem úgy, hogy este fogom bevenni. Szombaton kezdtem, remélem jól fogom bírni.

Legelőször persze a radiológussal kellett találkozni. Szinte azonnal bejutottam hozzá a megbeszélt időpontban és úgy félórát beszélgettünk. Kérdezhettem is. Utána derékig kellett levetkőzni és ráfeküdni a kezelőágyra. Először ellenőrző felvételeket készítettek majd valamikor megtörtént a kezelés is. Semmit sem vettem észre belőle. Az ágy mozdulatlan, csak egy furcsa gép mozog az ember körül. Elég gyorsan ment az egész és a jövőben még gyorsabb lesz, mert a továbbiakban az ellenőrző felvételekre nem lesz szükség. 15 alkalom lesz, munkanapokon, de eltart majd négy hétig is, mert közben szervizelik a gépet és Herceptines napon sem mehetek. Utóbbinak - mint tudjuk - anyagi okai vannak. A TB szerint van egy felső határa a napi kezelések árának. Szerintem a mai napon 1+1=2. Továbbá szerintem, ha ma 1 és holnap adok hozzá még 1-et, a végeredmény ugyanúgy 2. 

A tanácsok: nagy dózisú C vitamint (200 felett számít annak) ne szedjek, dezodort most ne használjak, rövid zuhany (ne áztassam az érintett felületet), szépen megszárogatni, majd krémezni, és lehetőleg csak egy szellős pamut pólót viselni. Krémezni egyébként nem csak a mellett kell, hanem oldalt is, ameddig csak elérek, valamint a mellkas falat, hasat is. Mivel mindez leginkább otthon valósítható meg, azt kértem, hogy délután jöhessek kezelésre, sikerült három órára időpontot kapnom. Az utolsó tanács, amit kaptam, a legjobb gyógyszer rendszeres szedése, nevezetesen a "Leszarom" tabletta. Komolyan, szó szerint így hangzott el. :-)

Ma négy hete kaptam az utolsó kemoterápiás kezelést. Ennek a ténynek az a jelentősége, hogy a mai naptól kezd el kinőni hajam. Testszerte eltűntek a szőrszálak. Szemöldököm és szempillám is alig van már. Remélem, pont olyan gyorsan nő majd a hajam és a szempillám is, mint korábban. Régen sokat mérgelődtem, hogy hajfestés után két héttel már jócskán látszott a lenövésem. Már nem mérgelődnék, csak alázattal remélem, hogy néhány hónap múlva újra mehetek hajat festetni és a jövőben minden alkalommal boldogan megyek a fodrászhoz. Csak már mehessek. A combomba kapott injekció semmi galibát nem csinált. Csak egy apró kis piros tűszúrás nyom, talán egy picit elszíneződött a környéke. De nem dagadt be, nem fáj, nem vörös, szóval örülhetek. Azt hiszem ez a betegség több dologra tanított meg engem. Például türelemre. De legfőképpen az élet tiszteletére. Komplexen az egész életre, és mindenre, ami vele jár. Írtam már erről korábban, de most jutottam el addig, hogy valóban, a legmélyebben tudom tisztelni az életet.  Ma megyek az első sugárkezelésre.

Hétfőn reggel ismét a kórházban. Először persze a vérvétel. Szokás szerint a levett vérrel és a vizelettel átsétálok a másik épületbe és leadom. Most nem esik jól a séta, hideg van és több helyen jegesek a kültéri lépcsők. Aztán megyek az onkológushoz. Viszonylag kevesen vannak, ha 15 embert kevésnek lehet mondani. Aztán fél óra múlva már sötétlik a tömeg a folyosón, többeknek állni kell, mert nincs elég ülőhely. Csupa beteg ember, többnyire kemoterápiás kezelés alatt. Csak remélni tudom, hogy ennyi ember között nincs influenzás vagy más vírusos megbetegedésű, mert itt könnyen el lehetne kapni, a kemo miatt eléggé legyengült immunrendszerrel várakozik mindenki órákon át. Ötödikként hívnak be, mert ma nekem sokáig itt kell maradni. Az első Herceptrin után hat órán át (!) megfigyelés alatt kell tartani a betegeket. Az injekciót a combomba adják, bőr alá,  lassan, percekig. Kicsit fáj. Ez a 43. szúrás, amit május óta kapok. Az első betűtől az utolsóig kiolvasom a magammal hozott lapokat, megeszem a szendvicseket, az automatából kávézom, iszogatom a vizet, rutinos várakozó vagyok, de azért így is nagyon nehezen telik az idő. Szerencsére semmilyen allergiás vagy egyéb reakciót nem mutat a szervezetem. Végre-valahára kiszedik a kézfejemből a branült. A karom kicsit göbös, azt a területet inkább kímélik, ezért a kézfejembe tették. Inkább csak elővigyázatosságból, ha esetleg rosszul lennék, oda rögtön be tudják adni a gyógyszer. Az injekció beadásának helyén előfordulhat, hogy bevörösödik, bedagad, fájdalmas lesz, még lázas is lehetek. Szerencsére semmilyen mellékhatást nem tapasztalok. Sőt, kifejezetten az az érzésem, hogy ez a szer engem gyógyít. Újra csak arra gondolok, hogy 2006-ig a HER2 pozitív típusú rákra nem igazán volt gyógymód. Arra kell fókuszálnom, hogy mekkora szerencsém van, hogy nem korábban kaptam mellrákot. Előfordulhatott volna. Már nagyon sok fiatal nőt láttam ezzel a betegséggel. Köszönjük Dr. Dennis Slamon onkológus és rákkutatónak, hogy "feltalálta" a Herceptint. A történetéről egyébként készült egy film is az "Élő bizonyíték" címmel.

Ezen a héten a hatodik vizsgálat a csontizotóp volt. Ezen már augusztusban, a műtét előtt is átestem, akkor részletesen leírtam, hogy történik. Ez az a bejegyzés:

  http://menopausa.blog.hu/2017/08/21/ujabb_vizsgalatok_315#more12769840

Most a főorvos saját kezűleg adta be az izotópot. A fejem felett beszélgetett az asszisztenssel, és nyilván az egész rutinszerűen megy, de valahogy megnyugtatóbb lenne, ha legalább kicsit úgy csinálnának, mintha számítana valamit a beteg. Így az ember futószalagon érkező tárgynak érzi magát, ami nem jó.

Az injekció egy perc, utána jön két óra várakozás, közben egy liter víz megivása és állandó WC-re járkálás. A vizsgálat maga tíz perc. A leletre ezúttal negyven percet vártam. Az nehéz negyven perc. Az ember fejében sokféle forgatókönyv megfordul addig. A félelemhez, a stresszhez nem lehet hozzászokni. Szerencsére a lelet ugyanazt tartalmazza, amit augusztusban. Kövek zuhannak a szívemről, szerintem kihallatszik a puffanásuk. 

Ez a hét nagyon megterhelő volt. Fizikailag és lelkileg is elgyötörtnek érzem magam. A jövő hét sem lesz könnyű, megpróbálok rápihenni.

Tanács: ha erre a vizsgálatra kell mennünk, ne viseljünk nyakláncot, övet. Ezeket le kell venni, akár a szemüveget, és a zsebünkben még használt zsebkendő sem lehet. 

Talán írtam már, hogy a kezelésekről sohasem egy orvos dönt, hanem bizottságok, de minimum osztályvezető főorvosi jóváhagyás is szükséges hozzá. A sugárterápiára is a kezelőorvos tett javaslatot, de meg kellett jelennem egy sugárterápiás bizottság előtt is. Öt percig sem tartott az egész. Átnézték a papírokat, képeket, egyikük - a főnöknek néztem - meg is vizsgálta mindkét mellemet. "Ez teljesen rendben van." - mondta és jóváhagyták a tervezett 15 Artiste besugárzást. (Csak meg kellene tanítani, hogy elég rosszul veszi ki magát, ha a beteg jelenlétében azt kérdezi a főnök úr, hogy "Ez ki?". Mennyivel emberibb lenne, az "Ő ki?" kérdés. Apróság. De számít.)

Kemo után és az első Herceptin injekció előtti időszakban megint kell egy teljes kivizsgálás, mint a műtét előtt, plusz a szívultrahang, amit abszolváltam tegnap reggel. Kellett még egy mellkas röntgen, amire délután kettőre mennem és szinte azonnal meg is történt. Eredményt nem tudok. Hasi ultrahangra csak 15.40-re van időpontom, de sebaj, rutinos várakozó vagyok. Erre a vizsgálatra is már rutinosan érkeztem. Tíz órakor ettem utoljára, és mostantól a mosdóba se megyek ki, mert telt hólyag kell a vizsgálathoz. Legutóbb ez problémás volt, mert túl gyorsan hívtak be. Tegnap is, ma is szedtem az Espumisant is, ahogy ajánlják. Most bezzeg nem szólítanak korábban, sőt az időpontom környékén se hívnak be. Már komolyan aggódom, hogy elkeverték a papírt. Nem érkezési sorrendben, de nem is időpont szerint szólítják a betegeket, a szisztéma előttem ismeretlen. Már nagyon kell pisilni. Telt hólyaggal, éhesen, órákig várakozni igen kellemetlen. A recepcióról már mindenki hazament, nem tudom megkérdezni, hogy mégis mi van. Elhatározom, hogy a következő beteggel benézek én is, és megérdeklődöm, mire számíthatok. De a következő beteg, akit hívnak, végre-valahára én vagyok. A hasamban szerencsére minden változatlan. Epekő, ciszta, mióma, de újdonság semmi. Otthon már csak arra van erőm, hogy lezuhanyozzak, egyek egy tányér levest, aztán bezuhanok az ágyba és szinte azonnal elalszom. 

Már nem számítottam semmi jóra, mármint az előjegyzett időpont betartása, a fogadtatás és a többi miatt. A kerületi rendelőbe mentem, mert a kórházban január első két hetében nincs szívultrahang, valamilyen okból. Ehhez képest kellemes meglepetés ért, mert viszonylag pontosan fogadtak, ráadásul egy rendkívül kedves, szimpatikus doktornőhöz kerültem, aki totálisan képben volt, hogy miért kell a vizsgálat. A szívultrahangon kívül csináltak EKG-t, megmérte a vérnyomásomat és saját maga ajánlotta fel, hogy előjegyezne a következő alkalomra, ami három hónap múlva esedékes. A szívem egyébként rendben van. A Herceptin miatt is megnyugtatott, hogy nem feltétlenül lesznek negatív mellékhatásai és egyébként is arra kell gondolni, hogy sokkal több a haszna, mint a káros mellékhatása és egyébként, aminek ezen a területen nincs mellékhatása, az nem is ér semmit. Annak is kifejezetten örültem, hogy a jelek szerint a kemók nem ártottak a szívemnek.

CT-szimulátorba a sugárkezelés miatt kellett mennem. Ez volt az a hely, ahová hamarabb behívtak, mint amikorra az időpontom szólt. Ezt fel kell írni! A gép úgy néz ki, mint egy CT berendezés, félmeztelenül kellett befeküdnöm és úgy is történt az egész, mintha CT vizsgálat lett volna, csak sokkal rövidebb ideig tartott. Utána továbbra is mozdulatlannak kellett maradnom és kaptam négy tűszúrást, valami fekete anyaggal. Fájt. Nem csak az érintett oldalra, hanem a másikra is. Tattoo-nak hívják, ami elég vicces lenne, ha nem a sugárkezelés előkészítésére, valamiféle jelölésre szolgálna. A munkahelyemre menet azon gondolkoztam, hogy vajon össze tudnám-e számolni még, hogy május óta - amikor elkezdődött ez az egész - hány darab tűszúrást kaptam. Olyan negyven körülire saccolom. Voltak köztük kisebbek, nagyobbak, bőr alá vagy vénásan. (4 biopszia, 1 MRI-hez, 1 nagy labor, 1 csontizotóphoz, 1 izotópos jelöléshez, 22 véralvadásgátló, 1 preparálás az infúziókhoz, 4 kemo+labor, 4 sugárjelölés, ez így 39, de tuti van, amit elfelejtettem már). A mostani tűszúrások után eléggé véreztem, kérdezték is, szedek-e valami véralvadásgátlót. Nem szedek, mondtam és kicsit csodálkoztam is, mert a háziorvos asszisztense, aki évente egyszer szokott vért venni, gyakran leszid, hogy több folyadékot kellene innom, mert túl sűrű a vérem. Talán most a kemo miatt hígabb. Erre a CT-s nő azt mondta, hogy szerinte meg elege van a szervezetemnek a sok szúrásból. Ez érdekes gondolat, de nem hiszem, hogy tényleg attól hígabb. Bár, ki tudja...