A kemo utáni nap ismét csak jól vagyok, leszámítva egy kis gyomor diszkomfortot. A hajam még túl sok ahhoz, hogy a hullása ne zavarjon. Tele van párnám, a szőnyeg, folyton porszívózni kell. Ahhoz viszont már túl kevés, hogy paróka nélkül mehessek emberek közé. Itt az idő. Le kell vágni pár milliméteresre. Szörnyű érzés, nem tagadom. Napokig képtelen vagyok megszokni a látványt, az érzést. Különösen működik az emberi lélek, de egy idő után mégis valahogy beletörődöm és kezdem megszokni. Még mindig gyakran azt érzem, hogy ez az egész nem is velem történik, vagy csak valami rossz álom, mindjárt felébredek és visszakapom a régi életemet.