Karácsony előtt eljött az utolsó kemo időpontja. A szokottnál is sokkal többen voltak, így lényegesen tovább tartott, mint korábban. Most voltam a legtürelmetlenebb. Alig vártam, hogy becsöpögjön végre és szabadulhassak. Legszívesebben kitéptem volna, csak már mehessek. Azt hiszem a nővér észre is vette, hogy kétpercenként nézem az órámat, a palackot meg folyamatosan, cseppről-cseppre, mert tényleg azonnal megszabadított az infúziótól, ahogy lehetett. Megértettem, miért van az, hogy a rabok, időnként a szabadulásuk előtt szöknek meg. Akkor már kibírhatatlannak tűnik. Próbáltam örülni, kész, vége ez volt az utolsó. Mr.Kávé jött értem, elmentünk ebédelni, kvázi ünnepelni. De folyton ott lebegett előttem, hogy a feketeleves majd csak most jön, pont az ünnepekre. Így is lett persze. A Karácsony a rosszul és a még rosszabbul lét között telt. Biztattam magam, elmúlik, mindjárt elmúlik. De az idő elég ellenséges tud lenni, ha az ember nincs jól. Ráadásul egy héttel a kemo után még mindig hánytam. Valahogy átvészeltem.