Megkaptam a második herceptin injekciót, ezúttal a bal combomba. Váltogatni kell, hol egyikbe, hol másikba adják. Szép lassan küldik be, csípős fájdalommal jár, de kibírható. ( A 44-dik szúrás május óta). Utána elvileg két órán át megfigyelés alatt tartják az embert. Ittam egy kávét, ettem egy szendvicset, telefonáltam, aztán jeleztem, hogy én lelépek. Állítólag csak az én orvosom ragaszkodik szigorúan a szabályokhoz, a többi orvos elengedi a betegeket az injekció után, nem kell ott dekkolniuk. Egy rakás vizsgálatot kellene megszervezni áprilisra, májusra, júniusra, és már most látszik, hogy mission impossibile, mert állítólag például mammográfiára erre az évre már nincs időpont. Megpróbálom, hátha a radiológus tud segíteni. Az onkológusoknál dolgozó két hölgy (egy asszisztens és egy adminisztrátor) már nem dolgozik az intézetben, állítólag egyszerre mondtak fel és léptek ki. Most helyettesítés van. Azért ez a magyar egészségügy tényleg egy túlélőtúra. Nem csak azt kell észben tartanom, hogy mikor, milyen vizsgálatokra kell mennem, hanem azt is, hogy adott szakterületen mennyi idővel előtte lehet időpontot kérni, továbbá, hogy hol, mennyi a várakozási idő és a zsúfoltság. A beutalókról is nekem kell gondoskodni. Az én érdekem, hogy valahogy, akárhogy meg legyen oldva minden, különben veszélyben a kezelés. De mit csinál az, aki vidéken él, vagy idős, vagy szigorú munkahelye van, vagy egyszerűen csak gyámoltalanabb? Ráadásul az ambuláns lap hemzseg a hibáktól, azt is valamikor rendbe kellene tetetni. Kiborító ez az egész.