A nőgyógyászati citológia általában néhány nap alatt el szokott készülni, de most valamiért, több, mint egy hétig kellett várnom rá. Végre megkaptam az értesítést, hogy a lelet felkerült az e-egészségügyre. Izgatottan léptem fel az oldalra, de sajnos pont aznap akadozott a szolgáltatás, így nem sikerült megnéznem, csak este. Hiába kell sok vizsgálatra járnom, és azt hihetnénk, hogy az ember gyakorlatot szerez benne, most is, mindig ugyanúgy izgulok. P1 lett! Hurrá!
Nagyobb lett a szigorúság a kórházban, ahol kezelnek és ahová a legtöbb vizsgálatra járok. Nevezetesen, nem kérhetek én időpontot a jövő évi mammográfiára. Eddig lehetett. A kedves hölgy belenézett a számítógépbe, látta, hogy ott műtöttek, ott kezelnek, ott volt eddig mindig a mammográfia és keresett egy időpontot. Na, ennek vége. Nem adhat időpontot, a kezelőorvosom kérhet csak. Oda szeptember végén megyek, tehát már eleve csúszásban lesz a vizsgálat. Az is lehet, hogy csak másfél év múlva lesz időpont - mondta az asszisztens a mostani mammográfián. Kétszer is benéztem azóta az onkológusokhoz, hátha bejutok és megkérem telefonáljanak át időpontért, de olyan óriási volt a tömeg, hogy estig is ott ülhettem volna, akkor se biztos, hogy bejutok. Értem én, hogy szigorítják a rendszert, de miért van az, hogy a végén mégiscsak a beteg jár rosszul? Az a beteg, aki folyton azt hallja, milyen fontos az időtényező. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen egyszerű dologgal szinte kínos feltartani az orvost, de még az adminisztrátorát is, miközben tömegek várják, hogy bejussanak.
A labor csak néhány méternyire van a nőgyógyászattól, elég nagy a tömeg, de már tudom, hogy azért elég gyorsan megy. A sorszám húzás után kiderül, hogy pont hetvenen vannak előttem. Egy ablaknál adminisztrálnak, és négy helyen veszik a vért. Lassan, de sorra kerülök. Jön a 69-dik tűszúrás, idén ez csak a harmadik, szóval jól lelassult a szám növekedése, hála Istennek. Ismerem aki a vért veszi, már többször kerültem hozzá, tudom, hogy profi. De a régi jó vénám már teljesen szét van szurkálva, ott meg sem próbálja. Másikat keresgél és nehezen, de talál is egy megfelelőnek tűnőt. Csak az a gond, hogy folyton eltűnik egy ín mögött. Már tiszta erőből nyomom szegény nővér combját, amire ő biztat. Felajánlom a kézfejemet, vegye abból. De nem adja fel olyan könnyen és végül sikerül. Nem is érzem a szúrást. Két kémcsőbe csurog a vérem. A papírokból láttam, hogy az egyikből a CA 125-öt nézik, a másikból HE 4-et és ROMA indexet. Köszönhetően az e-egészségügynek már aznap látom az eredményeket. A CA 125 megint feljebb ment egy kicsit, de még mindig enyhének számít. A HE 4 nagyon kicsit magasabb, de jobb, mint legutóbb. A ROMA index is magasabb, de az is jobb lett, mint az előző. Most már csak a citológiáért kell izgulni.
Bő egy héttel az ultrahangos vizsgálat után, a lelettel kellett jelentkeznem a nőgyógyásznál. A doktornő elmagyarázta, hogy a cisztikus endometrium megjelenését biztosan az endokrin gyógyszer okozza, ezért rá is írta kérdésként az ambuláns lapra, hogy esetleg le kéne cserélni. Aztán a kezemet simogatva, rábeszélően kérte, hogy menjek át a laborba és nézzünk tumormarkereket, mert januárban volt utoljára és az bizony már régen volt. Nem mintha különösebben rá kéne beszélni engem ezekre a vizsgálatokra, hiszen tudom, hogy elsősorban az én érdekem. Levette a citológiát is. Közben a vizsgálóágyon beleállt a görcs a combomba. Azt is a gyógyszer okozza és tényleg, a legváratlanabb helyzetekben képes görcsölni bármelyik testrészem. Rém fájdalmas és kellemetlen tud lenni.
A féléves nőgyógyászati ultrahang kontroll ugyanaznap volt, amikor a mammográfia. Volt közte két és fél órám, ami ahhoz kevés, hogy haza mehessek, a kórház területén eltölteni viszont sok. Az az orvos, aki most vizsgált, kicsit más mint a többi. Nem akar rábeszélni a műtétre, nem pikírtkedik, hogy felesleges a félévenkénti vizsgálat és legfőképpen nem üzenget velem a másik orvosnak. Nem kedves, de korrekt és alapos. Mire felértem a vizsgálóhoz, már többen voltak előttem. Egy középkorú nő, aki a vizsgálat után visszaült a folyosóra, még várnia kellett valamire. Egyedül volt és láttam, hogy nagyon el van keseredve. Egy másik, szintén középkorút az anyukája kísért, ugyanazért jár oda, mint én és "száz évig fogok élni és még egy napig" szöveggel, nevetve jött ki a vizsgálatról. A déli beteg nem érkezett meg, így előbbre kerültem. Változatlanul ott a ciszta, ott a mióma és lett endometrium, ami legutóbb még nem volt. Cisztikus. Még nem olyan méretű, ami baj lenne, de van, pedig nem kéne lennie. A déli beteg később sem érkezett meg. Az orvossal együtt jöttem ki a vizsgálóból. Amikor meglátta, hogy még mindig ott ül a szomorú nő, leült mellé, és csendesen elkezdett vele beszélgetni. Jó volt látni, hogy jó emberből van ő is.
A mammográfián, és később a nőgyógyászaton is, elgondolkodtam azon, hogy milyen kevesen vannak kísérővel. A férfiak száma, mint kísérők, szinte zéró. Inkább barátnők, családtagok vannak, de ők is kevesen. Pedig... Pedig számtalan eset van, amikor bizony jól jön valaki támogató közelsége. Például:
A sokkhatás, a rettegés, vagy szimplán csak az ismeretlentől való félelem, a hosszú, órákig tartó várakozás lényegesen könnyebben elviselhető, ha ott van velünk valaki, akinek fontosak vagyunk, aki őszintén szeret. Aki tud figyelni rá, mit mond pontosan az orvos vagy a nővér, aki helyettünk is felteszi a kérdéseket. Vagy egyszerűen csak megöleli az embert. Egy hosszú, megtartó öleléssel.
Olvastam róla, hogy - nagyon ritkán* -, de azért előfordul férfiaknál is mellrák. Soha nem találkoztam egyetlen férfi beteggel sem, amióta kénytelen vagyok sűrűn megjelenni különféle kezeléseken és vizsgálatokon. A mostani mammográfiai kontrollon viszont volt egy férfi. Ultrahangos vizsgálatra jött. Olyan jó harmincas, kedves arcú, magas, erős fiatalember. Pont előttem hívták be és még vizsgálták, amikor engem is szólítottak a vetkőzőbe. Nem hallottam és értettem mindent jól, de azt igen, hogy van valami a mellében és mintha már korábban is vizsgálták volna. Amikor viszont a leletet diktálta az orvos, kristálytisztán hallottam ezt a mondatot: a mintavételtől a beteg jelenleg elzárkózik. Legszívesebben kifutottam volna utána, hogy rákiabáljak, ne csináljon már hülyeséget, a biopszia inkább kellemetlen, mint fájdalmas. (Jó, nekem a harmadik biopszia azért fájt, mert alig találták meg a kis szemetet és sokáig kotorásztak odabenn, hogy végre eltalálják. Örök hála érte a doktornőnek, aki nem hagyta annyiban és addig próbálkozott, míg végre sikerült.) De egy férfinél tuti nem kell mélyre szúrni. Ha baj van, akkor minél előbb derüljön ki, hogy kezelni tudják. Ha meg nincs baj, akkor nem kell tovább aggódni, stresszelni. Mire kijöttem persze már hűlt helye volt, így sajnos nem tudtam beszélgetésbe elegyedni vele, hogy rávezessem a mintavétel fontosságára. Remélem az anyukája, a felesége, a barátnője, a testvére vagy valakije szépen, okosan ráveszi a vizsgálatra.
* Viki barátnőm kikutatta, 2016-ban 230 férfinél diagnosztizáltak mellrákot (nőknél 8660 ez a szám).
Hihetetlenül gyorsan eltelt ez az év a legutóbbi mammográfia kontroll óta. Akkor még kaptam a Herceptin injekciókat, és attól - vélten vagy valósan - biztonságban éreztem magam. Ettől függetlenül azért akkor is izgultam az eredmény miatt. Most megint itt ülök, immáron elég hosszú, göndör, szőke hajjal és várom, hogy a képek megmutassák, mi lesz velem. Folytathatom az életemet normál üzemmódban, vagy kezdődik elölről ez az egész rémes procedúra. Bizakodó vagyok, de persze rettenetesen félek. Ehhez nem lehet hozzászokni.
Új rendszer van, sorszámot kell kérni már az adminisztrációhoz is. A behívási sorrendet nem befolyásolja, ide mindenki időpontra érkezik, máshogy nem is lehet, több, mint egy évre adják az előjegyzést. Olvasgatom a kijelzőt, amíg a soromra és a sorsomra várok. Innen derül ki, hogy adatvédelmi okokból van a számhúzás, a szám a nevet helyettesíti. Oké, elfogadom, bizonyára van akit zavar, ha a nevét kiáltozzák egy kórházi folyosón. Háborogtam már én is azon, amikor egy rendelőben a nővér kiordította, hogy Tóth úr menjen be katétercserére. Szóval, ez jogos. Hamarosan behívnak. Nem a kedvenc asszisztensem dolgozik ma, de aki ma van, őt is ismerem. Ugyanahhoz az onkológushoz kísérte egyszer az édesanyját, akihez én is jártam. De ő olyan távolságtartó, hogy nem merem megkérdezni tőle, hogy van az anyukája. Pedig beszélgettem is vele, mondta, hogy nagyon jó gyerek a lánya. Elkészülnek a felvételek, tökéletesen fájdalommentesen. Az asszisztens kíméletesen ereszti rá a gépet a melleimre. Érthetetlen, hogy még mindig ügyetlenkedem a helyezkedésnél, pedig már jó nagy rutinomnak kéne lenni, biztosan az idegesség okozza. Visszaülök a folyosóra, de néhány perc múlva már be is hívnak a vetkőzőbe. Leveszem a felsőmet és a szép, új, mályvaszínű protézises melltartómat. Aztán viszonylag sokat várok ott félmeztelenül. Ha akarom, ha nem, végighallgatom az előttem lévő szimpatikus, fiatal férfi leletét (erről majd később írok még, mert fontos), aztán végre behívnak. A szívem a torkomban, a gyomrom gyűszűnyi. Egy meglepően fiatal, kedvesen mosolygós orvos jön elém és bemutatkozik. El vagyok képedve mert nem szoktak bemutatkozni, csak rámutatnak a papírlepedős ágyra, hova feküdjek le az ultrahanghoz. Azzal kezdi, hogy a mammográfiás felvételen nem lát semmi normálistól eltérőt, de azért megvizsgál tapintással is. Legszívesebben megölelném, vagy akár kezet is csókolnék neki. Alaposan megvizsgál, aztán az ultrahanggal is nagyon-nagyon gondosan átnézi mindkét mellemet. Vissza-visszatér egy-egy helyre, ettől kicsit megijedek, hogy jaj, vajon mit néz olyan nagyon. Szépen gyógyul - mondja, már csak egy egészen kicsi ödéma van és a gyulladások is visszahúzódtak, már a bőröm sem melegebb a műtött oldalon, kiheverte a sugárterápiát. Mámorító szavak ezek. Boldogan, megkönnyebbülten ülök ismét a folyosón, és várom a szépséges leletemet. Kisvártatva nyílik az ajtó, az asszisztens kikiabálja a nevemet. Jó hangosan... Jajjj, kimondtam a nevét - mondja, amikor odalépek és a szája elé kapja a kezét, mintha visszatolhatná a nevemet. Hűha - nevetek én és erre ő is elneveti magát. Most már ilyen nevetős a világ. Immáron két éves túlélő vagyok!
Ma két éve feküdtem be a kórházba. Holnap lesz két éve, hogy műtöttek. Nincsenek rossz emlékeim a műtétről, fájdalmaim kevéssé voltak, a seb jól gyógyult, a szervezetem remekül tűrte a beavatkozást. A műtött mellem azóta is fájdogál, kisebb-nagyobb intenzitással. Sőt, időnként a másik is. A hőhullámok változatlanul gyötörnek éjjel-nappal. Éjszaka időnként felkelek sétálni a lábgörcsök miatt. Gyakoribbak lettek a fejfájások. Újabban kicsit dagadnak a lábaim és a fáradékonyság is változatlanul jellemző. Rossz közérzet is sűrűn előfordul. Túl vagyok a kemókon, sugárkezeléseken, egy évnyi injekciókon és szedem a gyógyszert becsülettel. Kinőtt a hajam. Lassan, de kinőtt. És göndör lett. De már megbarátkoztam ezzel a göndörséggel is, ezen a héten vágattam egy ilyen frizurát, mint ami ezen a Pinteresten talált képen van. Csak persze én 57 leszek hétfőn. Ma jelent meg Grecsó Krisztián új tárcanovellája. Tökéletes aláfestése a mai napnak. Ő már tudja. Aki nem élte át, az elképzelni sem tudja. Olvassátok el ti is:
Egyik reggel alaposan megbicsaklott a bokám. Naná, hogy az, amelyikben sok évvel ezelőtt részleges szalagszakadás volt. Be is dagadt, lilult is. Nem fájt nagyon, de azért éreztem, hogy nincs rendben. Mivel a lábam újabban hajlamos a dagadásra, elkezdtem keresgélni a neten, hogy mi tenne jót neki. Így akadtam a keserűsóra, más néven Epsom sóra. A patikában elsőre nem tudták miről beszélek, de aztán megkérdeztek valakit, aki tudta, így sikerült beszerezni a Magnesii sulfas heptahydricust. Tíz dekás csomagokban kaptam. Esténként fél csomagnyit beletettem egy kis lavór vízbe, és fél órán át áztattam a lábam benne. Na most nem tudom, hogy magától is elmúlt volna hat nap alatt, vagy valóban egy csodaszer ez a keserűsó, de szépen rendbe jött a bokám és a lábfejem is kevésbé dagad be estére. Tervezem, hogy veszek még (pár száz forintos tétel, nem drága) és készítek vele fürdőt is, mert ha a fele igaz annak, amit itt írnak, már megéri:
Ez a lista valóban hasznos segítség lehet:
http://egeszseghid.hu/felkeszules-az-orvossal-valo-talalkozasra-aipm/
Egy idő után én is rájöttem, hogy a kérdések felét nem tettem fel, mert vagy nem jutott hirtelen eszembe, vagy az idő rövidsége miatt nem is tudtam kérdezni. Így aztán később komplett listákat írtam a kérdésekről. Ráadásul vannak helyzetek, amikor az ember tudata beszűkül és egyszerűen kiesik az információ. Az első kemóm előtt például ilyen állapotban voltam. Arra emlékeztem, hogy mondott valamit a doktornő, hogy valamikor igyak egy kis szódabikarbónás vizet, de egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy mikor van erre szükség. A második alkalommal kérdeztem rá, kiderült, hogy kellett volna tesztcsíkot is kérnem az osztályon a vizelet ph megállapításához, és ha savas, akkor kell inni. Akkor már jobban tudtam figyelni a tanácsaira. Szóval, ezek a listák segítenek, hogy az ember összeszedettebb legyen, amikor az onkológussal beszél.
Még júliusban adott beutalót a reumatológus az ún. DEXA, azaz csontsűrűség vizsgálatra. De akkor nem sikerült időpontot szereznem. Írtam erről, itt: https://menopausa.blog.hu/admin/post/edit/14926940.
Ma, kisebb telefonos küzdelmek (nem veszik fel, foglalt) után sikerült időpontot kapnom. Meglepő módon már szeptember 11-re. Legutóbb azt mondták, hogy augusztusban telefonáljak, akkor tudják megnyitni az októberi ablakot. Szóval, csodálkoztam, de örülök, hogy viszonylag hamar el tudom majd intézni.
Olvastam egy új cikket a klimax tüneteinek enyhítéséről. Csupán annyiban új, hogy most jelent meg a neten. Valójában az az érzésem, hogy a szerző csak összeollózta más cikkekből és különben sem érintett a menopauzában. Az a tanács is szerepel benne, hogy figyeljük meg, mikor jönnek a hőhullámok, készítsünk jegyzeteket, így könnyen megállapítható, hogy mi váltja ki, és megtudjuk, mit kell kerülnünk. Az én listám így néz ki: alvás, felébredés, trolizás, tévézés, színház, mozi, koncert, séta, úszás, sminkelés, fésülködés, zuhanyzás, továbbá esőre, szélre, napsütésre és béka brekegésre.... Jó, az én esetem speciális, mert az endokrin terápiás gyógyszer is okozhatja, de előtte is ez volt. Egyébként vannak azért jó írások is a klimaxról, szeretem például a wmn.hu cikkeit. Ott azok írnak róla, akik nagyjából benne vannak. Nem is osztják az észt feleslegesen, nem adnak hülye tanácsokat, és arra nagyon jók, hogy az ember ne érezze azt, hogy mindenki más normális, csak ő ilyen szerencsétlen.
Ez is új. Estére mindig bedagad a lábam. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a szandálok pántja kirajzolódik, amikor leveszem. Tudom, meleg van, ráadásul ülőmunkát végzek. Csakhogy régen is voltak kánikulák és régen is ülőmunkát végeztem, mégsem dagadt meg sosem a lábam. Ma például már délelőtt is szorítja a szandál, ami nem új, már tavaly is hordtam. Remélem nem a Herceptin cardiotoxikus hatása kezdődött el. Decemberben megyek csak szív ultrahangra. De azért majd a szeptemberi onkológiai kontrollon is megemlítem. Feltéve, ha lesz rá idő. Addig meg kipróbálok néhány praktikát, hátha segít valamelyik.
Számomra sohasem volt kérdéses, hogy a hormonokra ható gyógyszert szednem kell. Még akkor is, ha a mellékhatások miatt az életminőség romlik. Volt betegtársam, aki annyira rosszul volt az első, majd a helyette felírt második gyógyszertől is, hogy előfordult, az utcán le kellett ülnie a járdára. Aztán a harmadikat jobban tolerálja a szervezete, de előtte bizony eljátszott a gondolattal, hogy inkább nem szedi, lesz, ami lesz, mert ez így nem elviselhető. Viszont volt annyira intelligens, hogy segítséget kért az orvosától, konzultált egy másikkal is, és szerencséjére a harmadik gyógyszer már kibírható mellékhatásokat okoz. Nem mondom, hogy könnyű, sőt, nagyon nehéz. De önfegyelemmel sok minden leküzdhető. A gyógyszerszedés fontosságáról pedig itt van egy jó írás:
Ismerem jól azt a lépcsősort. Amikor arrafelé dolgoztam, naponta felmentem rajta. A minap is ott jártam, siettem, hogy elérjem a buszt, ami este már ritkán jár. Fel akartam futni azon a lépcsősoron. Az utolsó harmadnál olyan érzésem volt, mint akinek nincsenek is izmai. Nem fáradtságot éreztem, vagy hogy nehezen megy, hanem konkrétan azt, hogy egyetlen további lépést sem tudok megtenni. Valahogy felértem, persze nem futva. Életemben most tapasztaltam meg először, amiről mások már meséltek az öregedés kapcsán, hogy az ember fejben még azt hiszi meg tud csinálni valamit, de a teste már nem engedelmeskedik. Az ember elképed saját magán: hogy-hogy nem megy ez? Beszélt erről korábban két, nagyjából velem egyidős, egész életében aktívan sportoló barátom. Egyikük focizás közben tapasztalta meg, hogy valami nem megy, ami korábban mindig sikerült. Olyan rossz élmény ez, hogy ő például többé nem ment focizni, magányosan fut vagy úszik inkább. 57 leszek hamarosan. Valahogy azt reméltem, hogy ilyesmi majd csak később fog velem előfordulni. Lehet, így is lett volna, csakhogy közben átestem kemoterápián, sugárkezelésen, egy év injekciózáson, szóval a testem eléggé meg lett gyötörve. A gyógyszer egyik mellékhatása is az izomproblémák, gyengeség. Szóval, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a jövőben nem futkosok lépcsősorokon, busz meg majd jön másik, még ha sokat is kell várni rá.
Kivettem egy hét szabit, mert éreztem, hogy muszáj pihennem. Fizikailag, lelkileg és idegileg is szükségem volt a kikapcsolódásra. Úgy négy napig kifejezettem rosszul éreztem magam, ezért zömében otthon voltam. Gyengeség, fáradékonyság és valami megnevezhetetlen rossz közérzet, amihez időnként fejfájás is társult. Tudom, persze, hogy az időjárás se túl kedvező, de azért jó lenne, ha ennél többre lennék képes. Például szerettem volna elmenni úszni, de olyan sokat görcsöltek a lábaim, hogy végül nem mertem kipróbálni. Sétáltam, olvastam, vásárolgattam, találkoztam barátokkal és persze sokat gondolkodtam. Azon, hogy közeleg az augusztusi kontroll vizsgálatok időpontja, és bármennyire szeretném könnyedebben venni, nem megy. Félek, szorongok. Magyarázom magamnak, hogy milyen jó, hogy vannak ezek a vizsgálatok, mert ha véletlenül valami baj lenne, akkor azt időben észreveszik. Az eszem tudja. A lelkem meg fél.
Sok embert ismerek, akik megérdemelnének valami elismerést, díjazást, de olyat sajnos nem, aki rendelkezik valamilyen konkrét tervvel. Hátha, Ti igen. A pályázat itt olvasható:
https://avononline.avon.hu/palyazat?exm=Y19:C6:eml:rep_mellrak:palyazat
Állítólag egy ókori bölcs azt mondta, hogy "csak két dolgot intézz el naponta". Azért csak állítólag, mert hiába kerestem a neten, nem jutottam nyomára, ki mondhatta. Az biztos - hogy ha egyáltalán létezett - akkor csak az ókorban élhetett, akkoriban talán elképzelhető volt, hogy ez megvalósítható. Arra minden esetre jó, hogy az ember más szemszögből nézzen az életére. Elég vicces elképzelni, hogy ha elkezdeném ezt a tanácsot betartani, akkor kábé fél kilenckor már mehetnék is haza a munkahelyemről. De "egynek" mondjuk vehetem a munkában töltött időt, és utána már csak még egy elintézendő marad. Ebben az a jó, hogy nagyjából megszűnik az állandó elégedetlenség érzése önmagammal szemben. Hogy többet kéne tenni, de nem megy, mert gyorsan elfáradok, vagy nem vagyok jól. Munka után, otthon, vagy máshol, elintézek még valamit (például elmegyek a kozmetikushoz, berakok egy mosást, kivasalok néhány darabot, satöbbi) és megvan a napi két dolog. Ha ennél többet csinálok, máris jó érzés, hogy túlteljesítettem. A mellékhatások miatti fáradékonyság így sokkal könnyebben elviselhető. Persze nem könnyű átprogramozni az ember agyát.
Legendák járnak arról, hogy a reumatológiára milyen nehéz bejutni, és milyen rengetegen vannak a rendelésen. Ehhez képest egy totál üres váróterembe érkeztem. Furcsa érzés volt, mintha mindenki tudna valamit, csak én nem, és nem is itt kéne lennem, vagy legalábbis nem most. De a megfelelő időben voltam, a megfelelő helyen, mert néhány perc múlva behívtak. A doktornőt láthatóan nem nagyon érdekelte a problémám, inkább azt szerette volna, ha nem lennék ott. Gyorsan íratott egy beutalót csontsűrűség vizsgálatra, amit nem értettem, mert hoztam magammal az áprilisi szűrővizsgálat leletét. Az nem jó - mondta. Kaptam egy ambuláns lapot is, rajta a felsorolás az elvégzett vizsgálatokról, amik közül egy sem történt meg, bár, azt nyilván meg tudta állapítani, hogy tudok járni, meg ülni. Gyorsan hívtam is a kórházat, hogy kérjek időpontot a vizsgálatra. Hát, az sajnos nincs. Minden időpont foglalt és telefonáljak majd augusztusban, mert akkor tudják megnyitni az október hónapot és akkor talán tudnak majd adni időpontot. A beutaló 90 napig érvényes és az ambuláns lap is, amivel vissza tudnék menni a reumatológiára. Ha kicsúszok a 90 napból, új kell. Ez most nem sürgős, nem fogok pénzért, magánrendelőben fizetni érte. Már éppen elég sok pénzt húztak ki a zsebemből az egészségügy problémái miatt. Ezt most megpróbálom kivárni. Csak januárban akarják lecserélni a gyógyszeremet egy másikra, ami csontritkulást okoz mellékhatásként. Ki hozza ezeket az értelmetlen szabályokat, mint a 90 nap? Akkor, amikor több hónaposak a várakozási idők!
Elképesztő, hogy a gyógytorna, a mozgás milyen hatékony tud lenni. Naponta kétszer végzem el a gyakorlatsort és szinte teljesen megszűnt a fájdalom a felkaromban, és a bőr is sokkal jobban néz ki. Még a kórházban megmutatták, mit, hogyan kell csinálni. Kaptunk egy tájékoztató füzetet is, benne két gyakorlatsorral, és vettem egy CD-t is, amin szépen, ütemesem mondják a mozdulatokat. Kezdetben rendszeresen tornáztam, aztán, amikor már minden jól ment, abbahagytam. Azt hittem elég, ha a házimunkát elvégzem. Hát nem. Szükséges és fontos a gyógytorna.
Ebben a blogban alapvetően a magam bajairól szoktam írni, de most kivételt teszek. Édesanyám szürke hályog műtétjéről dióhéjban elmondok néhány mondatot. Például, hogy az adminisztráció tovább tart, mint maga a műtét. Jelentkezni kellett az osztályon a nővérpultnál, majd a földszinten a kórház betegfelvételi irodájában, végül az osztályon a titkárságon. A betegfelvételin őrült nagy sor állt, csak nyolckor kezdenek el dolgozni, addigra már mind a négy ablaknál nagyon sokan álltak. Ráadásul csak két ablak nyitott ki, szóval aki rosszul tippelt, hogy hova álljon, az megszívta rendesen. Nekem szerencsém volt, ami ritka, mert mindig abba sorba állok, ami elakad, megáll. De biztosan ismeritek ezt. Szóval, jó, ha van kísérő, mert az tudja intézni az adminisztrációt, míg a beteggel már tudnak foglalkozni az osztályon. Többen megvizsgálják a szemét, vérnyomást mérnek, folyamatosan cseppentenek és közben megkapta az ágyat is. A műtéthez adnak egy "ruhát", ami elöl zárt, hátul kell összekötni. Ezért jó, ha van egy vékony köntös velünk, mert eltakarja hátul a fehérneműt, amíg viszik-hozzák a beteget. Papucs, hálóing, törülköző, WC papír, evőeszköz, pohár, víz, állandóan szedett gyógyszerek (ezekről egy lista is) és persze a korábbi leletek, ambuláns lapok, igazolványok, TAJ kártya. Mindez akkor is kell, ha nem alszik bent egy éjszakát a beteg. A műtő előtt sorban ülnek a betegek, ott még cseppentgetnek elég sokszor, aztán maga a műtét 10-15 perc. Minimum egy órát csukott szemmel kell pihenni utána.Csak egy átlátszó műanyag védőt helyeznek fel az operált szemre, amin keresztül kilátni. Még este levették azoknak, akik bent aludtak. Édesanyámnak nem volt fájdalmas sem a műtét, sem utána, sőt, azt mondta, hogy még kellemetlen se. Szóval, akinek szüksége van egy ilyen operációra, az ne halogassa, nem érdemes várni. Ja, és volt a szobában egy nyolcvanon túli hölgy, akinél szemhéjplasztikát végeztek, mert zavarta a látásban. Szerintem nem lógott jobban a szemhéja, mint az enyém :-)
Az endokrin gyógyszer mellékhatásai között szemproblémák is szerepelnek, a legenyhébb a szürke hályog. Mivel amúgy is kellett szemüveget csináltatnom, elmentem a nagy (régi) szemüveges céghez szemvizsgálatra. Optometrista végezte, komoly berendezésekkel, ám ettől függetlenül azért valamikor szemorvoshoz is el kéne mennem egy kontrollra. De holnap Édesanyámat kísérem szürke hályog műtétre, és majd azt is elmesélem. Eredetileg nem holnapra volt előjegyezve, hanem július elejére, viszont tegnap felhívták a kórházból, hogy szerdán menni kéne. Szóval, majd ha már lesz idő rá, megírom mi volt, hogy volt.
Szóval, a műtétnél nem vették le teljesen a beteg mellemet, "csak" kb. negyede lett az eredetinek. Dúsan vagyok megáldva, még így is nagyon szép cici lett, köszönhetően a szuper sebésznek. De azért nehéz begyömöszölni őket úgy melltartóba, hogy a különbség ne nagyon látszódjon. Ez azzal jár, hogy bevág, szorít, kibuggyan a normál melltartókból. A műtét után írtak fel már TB támogatott, protézises melltartót, de akkor derült ki, hogy kemoterápia is kell, és nyilván a melltartó kérdés volt a legkisebb gondom. Most viszont úgy döntöttem, feliratom és megveszem, legyen már jó, kényelmes fehérneműm. Mint kiderült egy évre két darab jár TB támogatással. (Aki ezt a rendeletet hozta, hordjon egy évig összesen két darab melltartót, és utána értékeljük ki a tapasztalatot! De gyanítom egyet sem hord, mert többnyire férfiak hozzák az ilyen döntéseket.) A kórház közelében lévő gyógyboltba mentem, ahol nagyon-nagyon kedves, segítőkész kereskedőkkel találkoztam és gyönyörű fehérneműkkel. Megmértek és szinte elsőre eltalálták a formában, színben megfelelőt. Igaz, elsőre azt mondtam, hogy egy ekrüt és egy feketét szeretnék, de a boltból egy törtfehér színűvel és egy mályvaszínűvel távoztam, mert beleszerettem ezekbe a darabokba. Ezekben a melltartókban "zsebek" vannak, ahová be lehet illeszteni a szilikon protézist, így a két oldal kiegyenlítődik és nem lesz asszimetrikus a látvány. A két melltartó és a szilikon protézis valamivel kevesebb volt, mint 12 ezer forint. Tényleg jelentős támogatást ad hozzá a TB. Durván drága lenne, ha nem támogatnák. És persze jó lenne egy fürdőruha is, ha már a lassú úszást kifejezetten ajánlják, de azt nem támogatják. Az őszi kuponakcióra talán összespórolom.
Negyedéves kontroll az onkológusnál. Megnézte a felkaromat és a műtéti heget a nyirokcsomónál, és azt mondta, hogy erre csak a kimozgatás a gyógymód. Végezni kell a gyógytornát, naponta többször is. Nagy kövek este le a szívemről. Felírta a gyógyszert és két melltartót, de erről majd később. Megnyomkodta a hasamat, alaposan átnézte a pajzsmirigyet, a nyaki nyirokcsomókat, meghallgatott, megvizsgálta a melleimet. Aztán azt mondta, hogy július végéig van, ha esetleg adódna valami. Azt hittem arra gondol, egész augusztusra elmegy szabira. Tavaly is egy hónapra ment. De kiderült, hogy nem így érti. Nyugdíjba megy. Kisebb sokkot kaptam a bejelentéstől és elsőre az a kérdés szaladt ki belőlem, hogy akkor most velem mi lesz. Majd átvesz egy másik orvos. Valószínűleg az, akit már ismerek, mert egymást helyettesítették, meg annak idején az emlőbizottságban is ő volt. De persze, nem biztos. Annyira meg voltam döbbenve, hogy teljesen hülyén viselkedtem. Arra azért emlékszem, hogy legalább megköszöntem az eddigieket. Majdnem két évig ő volt a kezelőorvosom. Nála rendesebb orvost nincs. Elhivatott, jó EMBER a doktornő. Ráadásul soha, egyetlen fillért sem volt hajlandó elfogadni. Megdorgált, amikor a névnapján virágot vittem neki, és legközelebb láttam, hogy nem vitte haza, ott virított a rendelő ablakában az orchidea. Emberileg teljesen megértem. Az onkológusokat fizikailag is, lelkileg is elgyötri a munkájuk. Csak azt nem tudom, hogyan lesz képes, sok évtized után, egyszer csak nem gyógyítani tovább. Remélem a jó Isten sok, szép nyugdíjas évet ad neki. Nekem meg egy jó onkológust.
Írtam már róla, hogy a műtött oldalamon fájdogál a felkarom, de egy kenőcs segített. Csak sajnos ideig-óráig. Ha magasba emelem feszül, fáj. Valamelyik nap a tükörben néztem meg és döbbentem láttam, hogy csupa narancsbőr szerű elváltozás van rajta. Megtapogattam és a kivett, őrszem nyirokcsomók területétől egy vékony, kemény, néhány centis valami érezhető. Betojtam. Más helyzetben ugyan nem érződik semmi, de azért most bőven van okom szorongani. Vagy ez lenne az a bizonyos nyiroködéma, ami miatt a gyógytornát javasolták? De úgy látom, nincs megduzzadva. Holnap kell mennem negyedéves kontrollra az onkológushoz, megmutatom neki.
A betegség sok mindenre megtanított, többek között például nemet mondani. Most tűnik csak föl, hogy régen mennyi mindenbe egyeztem bele, mondtam igent, miközben nem volt kedvem hozzá, nem akartam. Pont úgy mint a képen, az Igen szó csupa Nem-ből kirakva.Tegnap például kétszer is nemet mondtam. Egyikük megértő volt, a másik viszont éreztette, hogy megbántódott. Elmondom. Munka után, hazafelé ültem a trolin, aszalódva, izzadva a negyven fokban (légkondi nincs ezeken a régi trolikon). Alig vártam, hogy hazaérjek, beálljak a langyos zuhany alá, felvegyek valami szellős lipityőkét, aztán egyek, majd pihenjek. Akkor hívott, hogy este fussunk össze, mert éppen arrafelé fog járni, ahol már korábban többször taliztunk. Mondtam neki, hogy bocs, de most nem, mert alig várom, hogy hazaérjek, mert izzadt, éhes és fáradt vagyok. Próbált rábeszélni, de kitartottam, hogy nem. Javasoltam, hogy inkább hétvégén valamelyik nap. Erre éreztette, hogy meg van bántva. Mert nem ugrottam, amikor neki éppen alkalmas volt, mert éppen arra van dolga...
35 fokos melegben hőhullámokkal küzdeni, na, az a valami! Nem, nem csak melegünk van ilyenkor, mint bárkinek. Többször írtam már erről, most nem részletezem. Télen könnyebb, mert ha jön a hőhullám az ember feltépi az ablakot és beömlik rá a mínusz tíz, és akkor kicsit jobb lesz. Most csak a légkondis helyiségek nyújtanak némi menedéket, de a hőhullámon a 21-23 fok nem sokat segít, az abban a hőmérsékletben is áttombolja magát az ember testén.
Az operált oldalamon, a felkaromnál annyira dehidratált tud lenni a bőr, hogy konkrétan fáj. Gondolom, ennek köze van ahhoz, hogy kiműtöttek három nyirokcsomót is és a nyirokkeringés nem működik megfelelően. Legutóbb már annyira fájt, hogy kezdtem arra gyanakodni, hogy valami más baj van. Az eddig hatásos shea vajas testápoló nem segített, akkor próbáltam körömvirágkrémet használni, de az se volt jó. A bőrkeményedést megelőző szuper könyök-, lábkrémem sem működött. Végül a sugárterápiás kezelések idejéből megmaradt Bepanthent kentem fel rá, és az segített. Na persze elsőre nem múlt el tőle, de többszöri kenegetés után jelentősen javult a helyzet és végül el is múlt a fájdalom.
Végre sikerült megkapnom a beutalót a reumatológiára. Azt mondták, hogy kábé két hónapot kell várni időpontra, ehhez képest még egy hónapot se. Meg vagyok lepve, mert azt gondoltam, hogy a nyári szabadságolások miatt még nehezebb lesz bejutni. Július elején már mehetek is. Azért, hogy ne legyen minden kerek, a háziorvos a beutalóra, indokként a menopauza utáni csontritkulást írta. Pedig elmagyaráztam neki, hogy a mellrák endokrin kezelésére kapott gyógyszeremet le fogják cserélni egy másikra, ami csontritkulást okoz és ehhez időben meg kell nézni, mi a helyzet, mit kell tenni.
Egyébként jól vagyok. Hőhullámok gyötörnek, változatlanul gyakran görcsölnek a legkülönfélébb izmaim, rosszul alszom, fáradékony vagyok, és persze folyamatosan szorongok. Abbahagytam a D-vitamin szedését, mert - akármilyen röhejesen hangzik - rosszul éreztem magam tőle. Amint kicsit kiürült a szervezetemből, jobban lettem. Ekkor újra elkezdtem szedni, de megint előjött a rosszullét. Már nem először történik ez. Fontos lenne a D-vitamin, de valamiért én nem bírom. Ezt nem is merem semmilyen orvosnak sem mondani, mert úgysem hinnék el, hogy attól vannak a rosszulléteim. Inkább próbálok többet a napon lenni, és vitamindúsan étkezni, mint szintetikus formában szedni. Vasat amúgy külön is szednem kell, mert az javít a fáradékonyságomon.
