Hihetetlenül gyorsan eltelt ez az év a legutóbbi mammográfia kontroll óta. Akkor még kaptam a Herceptin injekciókat, és attól - vélten vagy valósan -  biztonságban éreztem magam. Ettől függetlenül azért akkor is izgultam az eredmény miatt. Most megint itt ülök, immáron elég hosszú, göndör, szőke hajjal és várom, hogy a képek megmutassák, mi lesz velem. Folytathatom az életemet normál üzemmódban, vagy kezdődik elölről ez az egész rémes procedúra. Bizakodó vagyok, de persze rettenetesen félek. Ehhez nem lehet hozzászokni.

Új rendszer van, sorszámot kell kérni már az adminisztrációhoz is. A behívási sorrendet nem befolyásolja, ide mindenki időpontra érkezik, máshogy nem is lehet, több, mint egy évre adják az előjegyzést. Olvasgatom a kijelzőt, amíg a soromra és a sorsomra várok. Innen derül ki, hogy adatvédelmi okokból van a számhúzás, a szám a nevet helyettesíti. Oké, elfogadom, bizonyára van akit zavar, ha a nevét kiáltozzák egy kórházi folyosón. Háborogtam már én is azon, amikor egy rendelőben a nővér kiordította, hogy Tóth úr menjen be katétercserére. Szóval, ez jogos. Hamarosan behívnak. Nem a kedvenc asszisztensem dolgozik ma, de aki ma van, őt is ismerem. Ugyanahhoz az onkológushoz kísérte egyszer az édesanyját, akihez én is jártam. De ő olyan távolságtartó, hogy nem merem megkérdezni tőle, hogy van az anyukája. Pedig beszélgettem is vele, mondta, hogy nagyon jó gyerek a lánya. Elkészülnek a felvételek, tökéletesen fájdalommentesen. Az asszisztens kíméletesen ereszti rá a gépet a melleimre. Érthetetlen, hogy még mindig ügyetlenkedem a helyezkedésnél, pedig már jó nagy rutinomnak kéne lenni, biztosan az idegesség okozza. Visszaülök a folyosóra, de néhány perc múlva már be is hívnak a vetkőzőbe. Leveszem a felsőmet és a szép, új, mályvaszínű protézises melltartómat. Aztán viszonylag sokat várok ott félmeztelenül. Ha akarom, ha nem, végighallgatom az előttem lévő szimpatikus, fiatal férfi leletét (erről majd később írok még, mert fontos), aztán végre behívnak. A szívem a torkomban, a gyomrom gyűszűnyi. Egy meglepően fiatal, kedvesen mosolygós orvos jön elém és bemutatkozik. El vagyok képedve mert nem szoktak bemutatkozni, csak rámutatnak a papírlepedős ágyra, hova feküdjek le az ultrahanghoz. Azzal kezdi, hogy a mammográfiás felvételen nem lát semmi normálistól eltérőt, de azért megvizsgál tapintással is. Legszívesebben megölelném, vagy akár kezet is csókolnék neki. Alaposan megvizsgál, aztán az ultrahanggal is nagyon-nagyon gondosan átnézi mindkét mellemet. Vissza-visszatér egy-egy helyre, ettől kicsit megijedek, hogy jaj, vajon mit néz olyan nagyon. Szépen gyógyul - mondja, már csak egy egészen kicsi ödéma van és a gyulladások is visszahúzódtak, már a bőröm sem melegebb a műtött oldalon, kiheverte a sugárterápiát. Mámorító szavak ezek. Boldogan, megkönnyebbülten ülök ismét a folyosón, és várom a szépséges leletemet. Kisvártatva nyílik az ajtó, az asszisztens kikiabálja a nevemet. Jó hangosan... Jajjj, kimondtam a nevét - mondja, amikor odalépek és a szája elé kapja a kezét, mintha visszatolhatná a nevemet. Hűha - nevetek én és erre ő is elneveti magát. Most már ilyen nevetős a világ. Immáron két éves túlélő vagyok!