Ismerem jól azt a lépcsősort. Amikor arrafelé dolgoztam, naponta felmentem rajta. A minap is ott jártam, siettem, hogy elérjem a buszt, ami este már ritkán jár. Fel akartam futni azon a lépcsősoron. Az utolsó harmadnál olyan érzésem volt, mint akinek nincsenek is izmai. Nem fáradtságot éreztem, vagy hogy nehezen megy, hanem konkrétan azt, hogy egyetlen további lépést sem tudok megtenni. Valahogy felértem, persze nem futva. Életemben most tapasztaltam meg először, amiről mások már meséltek az öregedés kapcsán, hogy az ember fejben még azt hiszi meg tud csinálni valamit, de a teste már nem engedelmeskedik. Az ember elképed saját magán: hogy-hogy nem megy ez? Beszélt erről korábban két, nagyjából velem egyidős, egész életében aktívan sportoló barátom. Egyikük focizás közben tapasztalta meg, hogy valami nem megy, ami korábban mindig sikerült. Olyan rossz élmény ez, hogy ő például többé nem ment focizni, magányosan fut vagy úszik inkább. 57 leszek hamarosan. Valahogy azt reméltem, hogy ilyesmi majd csak később fog velem előfordulni. Lehet, így is lett volna, csakhogy közben átestem kemoterápián, sugárkezelésen, egy év injekciózáson, szóval a testem eléggé meg lett gyötörve. A gyógyszer egyik mellékhatása is az izomproblémák, gyengeség. Szóval, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a jövőben nem futkosok lépcsősorokon, busz meg majd jön másik, még ha sokat is kell várni rá.