Nőgyógyászati ultrahang
Már az is szuper, hogy idén végre megint nem fájdalmas a vizsgálat és nem is vérzek tőle. Használnak a hüvelykúpok, semmi kétség. Drágák, de legalább használnak. A helyzet szerencsére változatlan. Ugyan akkora a petefészek ciszta és a mióma is. Kisebb sem lett, de nem baj. A jobb oldali petefészkemet még soha senki nem látta, most sem bújik elő, de a doktor szerint látni lehetne, ha valami gond lenne vele. Megfordul a fejemben, hogy talán nekem nincs is. Elmesélem neki, hogy kitettek a korábbi munkahelyéről, és a gyógyszert már csak 3 hónapig kell szednem. Megkérdezi a szövettani vonatkozó eredményét, mondom 30% volt az ösztrogénes. Jóvá hagyja, hogy nem kell tovább szedni. Ez megnyugtat. Az is, hogy szerinte ez a ciszta és mióma most már így fog maradni.Hiszek neki, van három vonatkozó szakvizsgája és óriási gyakorlata. Egy év múlva azért kell a kontroll.
Csak eljutottam a diabetológushoz is, ha már megígértem, hogy fél év múltán jelentkezem friss laborral. Meg vagyok elégedve - nyugtázta a éhgyomri cukor és a 3 havi átlag cukor eredményemet a doktornő. De persze beleakadt a rossz, egyre emelkedő koleszterinszintbe. "Szedi a koleszterinre a gyógyszert?" - kérdezte. Hát, nem szedtem. Augusztusban valóban elég rémes lett az eredmény, így gyorsan elkezdtem szedni a pirulákat, amit még januárban felírt a kardiológus. Nem szedtem, mert nem gondoltam, hogy tényleg szükséges. Viszont az augusztusi labor láttán kissé megijedve, kétnaponta beveszek egyet. A kórházi labor már teljesen normális értéket mutatott. Mondtam a doktornőnek, hogy nézze meg a felhőben a múlt hetit. Na, akkor már azzal is meg volt elégedve. Muszáj szedni, mert ezt nem lehet diétával megoldani - magyarázta - nem működik egy enzim, vagy csak nagyon gyengén működik. Sajnos megint csak fél évre engedett el. Mivel nagyon alapos, szeretné látni, hogy mi történik miután abbahagyom a hormongyógyszert. Mert vannak összefüggések és bármelyik irányba lehet elmozdulás. Már csak két nőgyógyászati vizsgálat van hátra ebben a szezonban, és nagyon remélem, hogy egy időre nyugtom lesz, nem kell orvosokhoz járnom.
Vége van - mondja az onkológus. Meglepett pislogásomra elismétli: Itt a vége. Nem kell többet idejárnia. Még felírok egy receptet, egy doboz gyógyszert, az még három hónap, utána nem kell szednie tovább. Mammográfia kell évente, de azt már a területileg illetékes helyen kell megcsináltatni, esetleg itt, ha fogadják, de ez nem valószínű. A döbbenettől először megszólalni sem tudok, de akkor kinyögöm, hogy hiszen itt van minden előzményem a mammográfián. Kérje el, kiírják egy CD-re és elviheti. Lassan felfogom, hogy a bejáratott rutin a jövőben többé nem működik. Szerencsére itt van a kis listám a megkérdezendők, elintézendők listája, mert nem is tudnék most normálisan gondolkodni. Kérek receptet melltartóra és protézisre. (Most már ezt is fel tudják tenni a felhőbe, nem kell félnem, hogy a pecsét látható vagy sem.) Ezzel például mi lesz a jövőben, honnan lesz melltartó receptem? A területileg illetékes onkológiai gondozóba menjek receptért, vagy keressek egy sebészt a kórházban, ahová tartozom. Persze, az úgy megy... Beugrom a kórházba, keresek egy idegen, vélhetően agyonhajszolt sebészt, hogy helló, írj már lécci egy melltartó receptet nekem. (Nem mellesleg az a sebész, aki műtött, már rég nem dolgozik itt.) A listámról rákérdezek a vérvételre is és tényleg az a válasz, hogy a másik oldalról is lehet, csak ritkán és persze infúziót nem szabad. Megnyomkodja még a nyakamat és mehetek. Szóval engem konkrétan kidobtak ebből az intézetből. Sírhatnékom van, de nem tudom eldönteni, hogy az örömtől vagy az ijedtségtől. Eltelt öt év a műtét óta, volt közel száz tűszúrás, kemoterápia, sugárkezelés, biológiai terápia és hormon terápia, valamint számtalan ijesztő vizsgálat csontizotópoktól ultrahangokon át a röntgenekig minden. Ijesztő volt, mert tudtam, hogy áttéteket keresnek.Most azt persze senki sem mondja, hogy gratulálunk, Ön felgyógyult a mellrákból. Vagy hogy mire figyeljek a jövőben. Tanács semmi. Ezért érzem azt, hogy kidobtak innen és nem azt, hogy meggyógyultam. Sok a beteg, tudom. Csak jó lett volna valami kis kapaszkodó, ha már elengedik a kezemet. Ja, valami olyasmi még elhangzott, hogy ha esetleg megint szükség lenne rá, akkor jöjjek, én oda tartozom. Jelentsen ez bármit, illetve pont azt, amit nem szeretnék újra átélni. Öt éves túlélő vagyok.
A 91-dik tűszúrás már olyan igazi vérvételes tűszúrás volt, a valaha létező könyékhajlati vénámba. Most már az a helyzet, hogy a kórház vérprofi nővéreinek se sikerül eltalálni valami vérnyerő helyet. Ilyenkor többnyire sajnáljuk egymást. De a mostani nővér megkérdezte, hogy mikor műtöttek, mondom, öt éve. Ó, akkor lehet, hogy már lehetne a másikból is venni. Tényleg? És miért nem mondta ezt eddig nekem senki? Következő nap megyek az onkológushoz, felírom a listámra, hogy kérdezzem meg ezt is. Mindig listával megyek, mert nagyon könnyű megfeledkezni valami fontosról. Közben figyelni kell, hogy mit mond, ellenőrizni, hogy a recept pecsétjén jól olvasható e minden, nehogy visszaküldjenek a melltartó boltból, mert nem látható jól a szám. Szóval kell egy lista, az a legbiztosabb.
Eltört egy fogam. Az az igazság, hogy nem most. Régebben. Régen. De halogattam a fogorvoshoz menetelt, mert néha annyira jó volt egy kis szünet az orvoslátogatások között. De végre elszántam magam és bejelentkeztem. Nagyon régen járok ehhez a doktorhoz, megértő volt, hogy adott helyzetben nem rohantam hozzá. Féltem is kicsit, na nem a dokitól, vagy az esetleges fájdalomtól, hanem, hogy talál-e olyan megoldást, ami nem jár a fogam elvesztésével. Szerencsére a jó hír az volt, hogy a dolog rosszabbul néz ki, mint amilyen a helyzet és simán lehet egy koronát rátenni. A rossz hír viszont az volt, hogy a mögötte levő is törött. Azt is muszáj megcsinálni. De megígérte, hogy két ülésben elintézzük az egészet. Így esett, hogy a 90-dik tűszúrás egy fogorvosi székben, az érzéstelenítő formájában érkezett. Szóval lett két szép, új fogam. Ha megkérdezik, idén hol nyaraltam, a fogorvosom címét adom meg. Nem az ott töltött idő miatt... Hamarosan vissza is kell térnem hozzá, mert azzal búcsúzott, hogy az utolsó meglévő bölcsességfogamat most már szeretné kihúzni, mert előbb-utóbb gondot fog okozni. 
Sosem lehet megszokni. Nincs olyan, hogy eltelt 5 év a műtét óta, ez az ötödik kontroll és már nem is izgulok. Ott ülök ugyanazon a folyosón és lesem a szélső ajtót, ahová mindjárt behívnak. Ott készülnek a mammográfiás felvételek, ott dől el az ember sorsa. Így megy ez évek óta. Ismerem az asszisztenseket és már az orvosok többségét is. Ma ketten rendelnek, mind a kettőnél jártam már. Ma kicsit túl sokat várakoztatnak a vetkőzőben, ahol félmeztelenül állok. Nem jó érzés. De megértem, ha valaki beelőz egy másik ajtón, mert annak idején engem is soron kívül fogadtak, bár nem külön ajtón. Hallom a sztorit is, elég rémes, inkább állok itt félmeztelenül, csak ne legyen baj. A doktornő megnézi a felvételeket, fizikálisan is megvizsgál, aztán ultrahanggal is. Izgulok. Augusztus eleje óta fáj a műtött mellem, nem tudom miért. Nem mindig, de hol itt, hol ott, különféle nyomásokra határozottan fáj. A gépben is majd bepisiltem, amikor összepréselte. Viszont nem látszik semmi, pont ugyanaz a helyzet, mint tavaly. Csak a jelekből "veszem le", hogy nincs gond, a doktornő nem közlékeny, nem mond semmit. Nem tudom, miért nem kérdezek rá. Ez egy módosult tudatállapot ott. Kint a folyosón már okos vagyok és összeszedett. De a benti állapotom más. Megvárom a leletet, elolvasom a véleményt, megkönnyebbülök és sebesen távozom. Kifelé még érzékelem, hogy a folyosón várakozó, nekem anya-lánya kapcsolatnak tűnő- két nő közül a fiatalt hívják be. Nagyon fiatal és szép. Remélem jól van.
Mivel májusban a nővér kétszer is feleslegesen megszúrt, mert nem találta el a vénát, abbahagytuk a kísérletezést. Most viszont el kellett mennem laborba, mert lassan meg kell jelennem a diabetológus doktornőnél egy viszonylag friss lelettel. A laborban sikerült eltalálni egy kis vénát, amiből - ha lassan is - de kicsordogált a 4 ampullányi vér. A lelet nem rossz, de nem is jó. A cukor 7 alatt volt, a koleszterin viszont feljebb ment. Elkerülhetetlen lesz a gyógyszer. Egy rakás vizsgálat vár rám, de még be sem jelentkeztem, mert hétfőn kell mennem a mammográfiára és ez olyan fosós vizsgálat, hogy addig nem regisztrálok sehova máshova, amíg ez nincs meg. 
Az utóbbi időben észrevettem, hogy nem látok igazán jól a szemüveggel sem. Évtizedek óta csak távollátáshoz használok -2-es szemüveget, nem igazán csodálkoztam, hogy romlott. Ráadásul azokat a nagyon pici betűket sem tudom már elolvasni, ami a különböző árucikkeken a lényeget tartalmazza. Mondjuk más dolgok olvasása simán megy, de azért zavar. A minap eltört a dioptriás napszemüvegem, és ez adta a végső lökést, hogy kell egy új szemüveg. Előtte megvizsgáltattam az optikai szaküzletben a szememet, hogy akkor lássuk, mi változott és mennyire. Kiderült, hogy távolba javult a szemem egy fél dioptriát. Kissé meglepett. Viszont a jövőben számítanom kell rá, hogy majd olvasáshoz is kell, mert az jelenleg 0,75-ös. Az viszont határozottan kellemetlen meglepetés volt, hogy cilinderes lett a szemem az előző 2019-es vizsgálat óta. Doktor Google azt mondta, hogy ez lehet veleszületett (nem), műtét után (nem), sérülés után (nem), vagy daganat (Jesszusom). Szóval el kell mennem majd egy szemészorvoshoz, hogy ő mit mond erre. 
A 87-dik és a 88-dik tűszúrás felesleges volt, a már amúgy is szitává szúrt könyökhajlati vénáim környékére ment mindkettő, és nem sikerült eltalálni. Egy csepp vér sem jött, pedig kotorászott a nővér odabent. Neki nem nagyon szokott sikerülni, a vége mindig az, hogy a kézfejemből, vagy az alkaromból veszi. Csakhogy ma nem volt nála csak két tű, ezért ez sem volt megoldás, végül vér nélkül ment el. Igazából tökre sajnáltam, mert érezte, hogy nagyon ciki. De azért ilyenkor magamat is sajnálom, mert nem kellemes, pláne így, hogy totál felesleges szúrások voltak. Ja, ezt a labort, a háziorvos kérte volna. 
Mielőtt a szokásos félévi kontrollra mennék az onkológushoz, kellett csináltatni egy labort. Megvolt a 86-dik tűszúrás egy ügyes kis nővértől, aki igazán csak kicsit keresgélt, hogy eltaláljon egy vénát a könyökhajlatomban. Illedelmesen vittem magammal a vizeletet is, de azt mondták, nem kell, nincs a papíron vizsgálat kiírva. De helyes volt az adminisztrátor, mert biztatott, tegyem csak le az ablakba, majd kidobják. Cserébe meg adott egy másik tégelyt, ha már ezt elpazaroltam. Csak egyetlen kémcsőnyi vért vettek le, mert mindössze 6 értékelt néztek meg. Érdekes módon a koleszterin és a triglicerid közte van. A koleszterin magasabb a normálisnál DE két tizeddel alacsonyabb, mint februárban, tehát a gyógytea használ. Sőt, a triglicerid a normál tartományba ment le. Pedig azt a teát csak kétnaponta iszom. A közbeeső napokon a cukorteát kortyolom el. Kettő egy napra azért sok lenne. Cukorértékeket itt nem néztek. Gondolom, itt most csak azt a 6 értéket nézték, ami valamilyen szempontból az én esetemben fontos. Még egy érték magasabb a kelleténél (AP), de igazán csak egy picivel. Remélem, az nem baj.
Végül semmi sem úgy történt, ahogy vártam. A diabetológus doktornő megállapította, hogy mivel már kétszer előfordult, hogy éhgyomorra 7 feletti lett a cukrom, innentől kijelenthető, hogy cukorbeteg vagyok. Nem is csináltatott terheléses vizsgálatot. Elbeszélgettünk kicsit, majd a végén azt mondta, hogy mivel a 3 havi átlagértékem (HbA1c) teljesen normális, egyelőre nem szükséges gyógyszert szednem. De ha akarom, felírja. Nem akartam. Egyetértett abban is, hogy a hormongyógyszerem befolyásolhatja a cukor értékeket, jobb, ha várunk. Otthon a leleten meglepve olvastam, hogy azért nem írt gyógyszert, mert a beteg nem akarja. Én meg azt gondoltam, hogy megbeszéltük. A képről meg eszembe jutott a vicc: "A brokkoli akkor a legfinomabb, ha közvetlenül fogyasztás előtt hirtelen kicseréljük rántott húsra." Egyébként minden diéta című fotón van brokkoli. Jó, ezen most van egy bagett is, de azért érdekes.
Közel 6 hónap eltelt a harmadik oltás óta. Az Anyukám első kettőnek kínait kapott, amiről ugye később kiderült, hogy 60 felett nem tűnik hatásosnak. Mondjuk nem is tesztelték erre a korosztályra. De azért mégis. Ráadásul minden orvos ismerősöm elkerülte ezt az oltást mind a maga, mind a családtagjai számára, miközben másoknak buzgón ajánlgatták. Szóval az nem is volt kérdéses, hogy Anyukámnak még kell egy mRNS típusú. Gondoltam, hogy én majd a magamét rábízom az oltó orvosra, döntse el kell-e. Kellett. Szóval betolták a negyedik oltást (85-dik tűszúrás). Ezúttal sem volt semmi mellékhatás egy nagyon enyhe karfájdalmon kívül. A barátnőm is beadatta, a testvéréék is. Lényegében senkinél semmi problémát nem okozott. De nem is ezt akartam elmondani. Inkább azt, hogy a kórházba, ahol az oltást kaptuk, sok gyereket hoztak oltatni. Elnéztem őket, kis híján elbőgtem magam, mert az is eszembe jutott, hogy vannak már olyan két év körüli gyerekek, aki csak olyan világot ismernek, ahol az embereknek nincs arcuk. Maszk alatt mosolyognak rájuk és vajon azért érzékelik-e. A nagyobbak, akiket most oltani hoznak, talán még emlékeznek, hogy régebben senki sem volt maszk. Az persze szuper jó. hogy van oltás, ami megvédi őket, de olyan jó lenne, ha újra mosolygós arcok között nőhetnének fel a gyerekek.
Kezdetben - a biológiai terápiaként alkalmazott injekciók miatt - negyedévente kellett kardiológiai kontrollra járnom, most már csak évente egyszer. Így is elég sűrűnek tűnik. A tavaly nagyon szigorú doktor idén kifejezetten kedves volt. Az EKG-m rendben, a szív ultrahang még egy kicsivel jobb állapotokat is mutatott, mint legutóbb. A cukorértékkel most nem foglalkozott a kardiológus, mondván, látja voltam a diabetológusnál, meg hamarosan megyek is. Az 5.9-es koleszterinszint viszont szerinte már kezelést igényel. Felírt egy gyógyszert rá. Szép, illedelmesen ki is váltottam. Otthon, szokás szerint, elolvastam az előforduló mellékhatásokat. A gyakoriak között ott szerepel, hogy megemeli a vércukor értéket. Na, ja, más se hiányzik most. Úgy döntöttem, hogy nem szedem be. Nem ettem meszet! Tudom, nem biztos, hogy ez a mellékhatás jelentkezik, de pont most, a diabetológia kontroll előtt nem fogom kipróbálni. Ráadásul statin. Orvos barátom is azt mondta, ő nem szedné.
Vártam, vártam, hogy elkészül a labor lelet és felkerül a felhőbe. De csak nem jött e-mail értesítés, pedig máskor tökéletesen működött a rendszer. Gondoltam megnézem, hátha megvan a lelet, csak e-mail nem jött. Így volt. Ott csücsült a lelet. Szóval, ha valami fontos dokumentumra vártok, inkább nézegessetek be a felhőbe, mert lehet, hogy ott van, csak az értesítés nem érkezett meg. A lelet alapvetően nem rossz, de nem is jó. Felment a koleszterin szint, amit valószínűleg a hormongyógyszer okoz. Ami meglepő, hogy a cukorérték is elég magas lett. Ráadásul előtte otthon megmértem és a normál értéktől kicsit volt csak magasabb. Kb egy órával később vették le a vért, közben nem ettem, nem ittam, mégis lényegesen magasabb lett. Azt hiszem most már tényleg utána kell járni ennek. Hamarosan amúgy is kell mennem a diabetológushoz, gondolom majd kiír egy terheléses vizsgálatot. Most már nem is bánom, nézzük meg és derüljön ki, ha pre-diabeteses állapotban vagyok. 
Elképesztő, hogy milyen gyorsan eltelik egy év, ha az embernek szűrővizsgálatra kell menni. Most még egy kicsivel több is eltelt a nőgyógyászati szűrések között, de nem kaptam időpontot korábbra. Sajnos a hormongyógyszer miatti sorvadás változatlanul halad előre, a vizsgálat fájdalmas volt és még este is véreztem kicsit. Szerencsére más gond nincs. Egy hétig tartott mire elkészült a citológia, ami pont olyan, mint az egy évvel ezelőtti. Rákérdeztem a doktornőre, hogy esetleg járhatnék-e kétévente. A mióma miatt azonban csak egy "bő" évet engedélyezett. Kicsit izgultam, mert tavaly 2 nap alatt kész lett a lelet, most meg egy hétig tartott. A hosszabb vizsgálati időtől én már rettegek, mert a mellműtét után ez nem jót jelentett. Most megkönnyebbültem kicsit. Még egy fontos "szolgálati" közlemény. Akinek a sorvadás miatt hüvelykúpot/kenőcsöt kell használnia, mint nekem, a vizsgálat előtt egy héttel hagyja abba, hogy ne zavarjon be a kenetvételbe illetve a kenet minőségébe. Szerencsére én pont egy hétig nem használtam előtte, de most rákérdeztem a doktornőre, hogy mennyi időt kell kihagyni és ő is egy hetet mondott.
Tavaly a pandémia miatt maradt el a mellrák elleni lánchidi séta, idén meg a Lánchíd felújítása miatt nem lehetett sétálgatni. De legalább az Akadémián megtartották az ismeretterjesztő előadásokat. A regisztrációkor fel lehetett tenni kérdéseket, és én kérdeztem is, de sajnos az előadáson nem kaptam meg rá a választ. Ez persze nem az orvosok hibája volt, egytől-egyig csodás szakemberek vállalták el az előadásokat. Azt sem mondom, hogy a moderátor hibája, mert önkéntesek dolgoznak az eseményen és hát... nem profik. Szóval kicsit úgy érzem, hogy feleslegesen ültem ott, mert új információ alig volt. 
Feleslegesen izgultam, hogy a kórház - ahol eddig kezeltek - most majd elküld a területileg illetékes kórházba a továbbiakban. (Ezzel ijesztgetett a csontritkulás vizsgálaton az asszisztens). Az onkológus minden leletemet alaposan átnézte, átbeszéltük a dolgokat és nem küldött sehova máshova. Sőt! A következő, 6 hónap múlva esedékes, kontrollhoz kért egy laborvizsgálatot, és a beutalót ebbe a kórházba kérte, mondván, ki tudja, mi lesz addig a pandémiával és az a biztos, ha hozzájuk megyek. Meg azt is mondta, hogy nem hinné, hogy kiújulna a daganat, inkább arra kell vigyázni, nehogy valahol máshol induljon el. Persze, hogy erre hogy kell vigyázni, azt nem mondta. Egyébként elég sokan várakoztunk rá a folyosón. Mindenki maszkban, és többnyire türelmetlenül.
Ehhez nem lehet hozzászokni soha. Napokkal korábban kezdek szorongani és ahogy közeledik a vizsgálat időpontja, egyre fokozódik az izgalom. Hiába a negyedik alkalom a műtét óta, ugyanúgy félek. Ezúttal reggel nyolcra van időpontom. Elég sokan vagyunk, második leszek a sorszám szerint. A felvételek gyorsan elkészülnek. A nővért, aki készíti, ismerem. Vele nem lehet beszélgetni, mert őt zavarja a beszéd, így nem vonhatok le következtetéseket a kommunikációból. A doktornőt, aki az ultrahangos vizsgálatot végzi, nem ismerem. Minden évbe új orvoshoz kerülök. Szomorú és nagyon alapos. Időnként megáll kezében a műszer és felvételeket készít. Ilyenkor frászt kapok, hogy mit lát, mit "fényképez". Manuálisan is megvizsgál és a végén rögtön mondja, hogy nincs semmi változás. Ilyenkor még nem is azonnal könnyebbülök meg, kell néhány perc. Felöltözök, közben elkészül a lelet. Kiülök a váróba, hogy rendesen összehajtogassam és eltegyem a papírt. A folyosó másik oldalán ül egy idősebb hölgy. Aki ott ül, biopsziára vár, tudom. Fegyelmezetten ül. Tudom, milyen ez. Látszólag nyugodt az ember, mégsem hisztizhet, kiabálhat, belül valójában retteg. Itt mindenki fél, csak nem mutatja. Van, aki olvas, vagy rejtvényt fejt, de ez csak látszat. Aki emberből van, fél. Megyek haza, hirtelen ötletből leszállok a Blahán, hogy bemenjek vásárolni egy boltba. Csak ott kezdek el örülni, ott érzem igazán, hogy lekerült rólam a mázsás súly. 
Nem mérettem ellenanyagot. A szakértők egymásnak is ellentmondanak, hogy melyik a jó teszt, kell vagy nem kell, jó ha van, vagy nem számít. De leginkább azért, mert ha kiderül, hogy nincs, akkor mit tudok tenni? Viszont abban nem volt szemernyi kétségem sem, hogy beadatom a harmadik oltást. Elsősorban azért mert én még négy hét különbséggel kaptam az Astrákat, amiről időközben kiderült, hogy hatásosabb, ha 12 hétre adják. Hiába próbálta elintézni a doktornő, hogy én már ne ilyen gyorsan kapjam a másodikat. A protokoll 14-én még ezt írta elő, 15-én már amazt, és a bürokratákat nem érdeklik a dátumok mögött lévő emberek, csak az, hogy az ilyen esetek logisztikai többletmunkát jelentenének. Amint lehetett beregisztráltam a harmadik oltásra, azzal a szilárd elhatározással, hogy kizárólag Pfizert fogadok el az oltóponton. Előtte konzultáltam orvos barátokkal, nem lenne-e praktikusabb a Jansen, de egyöntetűen a Pfizert ajánlották inkább. Akkor még válogathattam az időpontok között és sikerült úgy foglalnom, hogy a vérvételt követő napon legyen. Nem akartam, hogy esetleg bezavarjon a labor eredménybe. Az oltóponton nagyon flottul ment minden, és nem is oltottak mással, csak Pfizerrel. (82-dik tűszúrás) Minimális karfájdalom volt utána. Nem is nevezném fájdalomnak, inkább csak érzékenységnek. Ennyi volt az összes mellékhatás.
Lejárt a jogosítványom és tudom, hogy a veszélyhelyzet miatt még érvényes, sőt a lefújás után még 60 napig érvényes, de úgy gondoltam, hogy megcsináltatom most, nyugiban. Később valószínűleg tömegek rohannak majd a lejárt okmányaikat cserélni. Kellett labor hozzá. Mondtam a nővérnek, hogy nyugodtan vegye a vért a kézfejemből, mert a könyökhajlatomban úgysem talál vénát, szét van szúrva az egész. De ő látja, hogy van jó véna, meg érzi is, ott fog szúrni. Nem talált. Viszont rémesen fájt, ahogy keresgélte. Egyre beljebb tolta a tűt és jobbra-balra próbálgatta. Végül feladta és a kézfejemet szúrta meg. Ez volt tehát 80-dik és a 81-dik tűszúrásom. Legközelebb ragaszkodni fogok a kézfejes vérvételhez, mert bár az is fáj, nem annyira, mint amikor belül forgatja, nyomogatja a tűt ide-oda. A laboreredmény egyébként elég jó lett. Minden évben változtatnak, hogy mit néznek meg, de ez a mostani alapvetően elég jó. Két hét múlva mehetek a kormányablakba intézni az új jogsit. 
Csütörtökön megkaptam a 2. oltást (79-dik tűszúrás). Nem mondom, hogy nem voltak bennem kételyek az utóbbi idők hírei miatt az Astrával kapcsolatban. De - ha már így alakult - beadattam és reménykedem, hogy rendben leszek. A biztonság kedvéért néhány napja beveszek egy-egy szem Aspirin Pro-t, hátha segít megelőzni a vérrögképződést. Plusz igyekszem sokat mozogni. El is fáradtam rendesen. Ilyenkor nem tudom, hogy ez a fáradtság most a hormongyógyszer mellékhatása, vagy az oltásé. Egyéb mellékhatást egyelőre nem tapasztalok.
Szerencsére nem mondták le a féléves kontrollt. Flottul ment minden. Már a beengedés is sokkal lazább volt, mint korábban. Valami automatika méri a testhőmérsékletet és persze megkérdezik, hová megy az ember és volt-e lázas az utóbbi időben, de ez az egész már csak olyan napi rutin. Igaz, a kórház korábban büszkélkedett vele, hogy minden dolgozója be van oltva. Az onkológusnál várakoztak néhányan, de mint kiderült, a többség a kemo előtti laboreredményre várt, így hamar bekerültem. A doktor kézzel megvizsgált, nyomogatott, kopogtatott. Felírta a gyógyszert. Ezen a ponton megkérdeztem tőle, hogy nincs-e esetleg egy másik gyógyszer, aminek kevesebb vacak mellékhatása van. Van másik gyógyszer, de csak az amit lecseréltek erre a mostanira. Szóval nincs. Gondoljon arra - tanácsolta az orvos -, hogy ez a gyógyszer biztonságban tartja. Ebben maradtunk. Fél év múlva kell újra mennem és akkor már vinnem kell egy csontritkulás vizsgálati leletet. Remélem javul a vírushelyzet és akkor megcsináltatom.
Már a héten csodálkoztam, hogyan képesek megszervezni pár nap alatt egy hetvenezres tömeg oltását, kiértesítését. Ez egy baromi nagy logisztikai munka, szerintem még a szuper profiknak is több idő kellene hozzá. Meglepetésemre csütörtökön én is kaptam egy sms-t, hogy szombaton menjek oltatni egy kerületi oltópontra. Rögtön felhívtam a háziorvost, hogy akkor most mit kell csinálni, mert ugye, én nem megyek (két hete már megkaptam az első oltást, a következő meg pont két hét múlva esedékes). Valaki más viszont megkaphatná az oltást. A doktornő azt javasolta, hogy hívjam fel az oltópontot és szóljak, hogy nem megyek, mert már megkaptam és hívjanak helyettem valaki mást. Azért jeleztem neki, hogy talán az lehet a probléma, hogy nem tették fel az eeszt-re az oltási dokumentumot. Ma reggel serényen hívtam az oltópontot, ahol simán elhajtottak, hogy jó, akkor ne menjek és kész. Még a nevemet se kérdezték, semmit, eszük ágában se lett volna mást behívni, vagy továbbítani az infót. Időközben feltették az oltási doksit. Kétszer is. Mind a kétszer rosszul. Csak másképpen rosszul. Késő délután kaptam újabb sms-t, hogy az egész oltási kampány elmarad. Nagyon sajnálom azokat, akik alig várják, hogy megkaphassák az oltást és most mégsem jutnak hozzá. Csak a házunkban tudok három ilyen emberről.