Ehhez nem lehet hozzászokni soha. Napokkal korábban kezdek szorongani és ahogy közeledik a vizsgálat időpontja, egyre fokozódik az izgalom. Hiába a negyedik alkalom a műtét óta, ugyanúgy félek. Ezúttal reggel nyolcra van időpontom. Elég sokan vagyunk, második leszek a sorszám szerint. A felvételek gyorsan elkészülnek. A nővért, aki készíti, ismerem. Vele nem lehet beszélgetni, mert őt zavarja a beszéd, így nem vonhatok le következtetéseket a kommunikációból. A doktornőt, aki az ultrahangos vizsgálatot végzi, nem ismerem. Minden évbe új orvoshoz kerülök. Szomorú és nagyon alapos. Időnként megáll kezében a műszer és felvételeket készít. Ilyenkor frászt kapok, hogy mit lát, mit "fényképez". Manuálisan is megvizsgál és a végén rögtön mondja, hogy nincs semmi változás. Ilyenkor még nem is azonnal könnyebbülök meg, kell néhány perc. Felöltözök, közben elkészül a lelet. Kiülök a váróba, hogy rendesen összehajtogassam és eltegyem a papírt. A folyosó másik oldalán ül egy idősebb hölgy. Aki ott ül, biopsziára vár, tudom. Fegyelmezetten ül. Tudom, milyen ez. Látszólag nyugodt az ember, mégsem hisztizhet, kiabálhat, belül valójában retteg. Itt mindenki fél, csak nem mutatja. Van, aki olvas, vagy rejtvényt fejt, de ez csak látszat. Aki emberből van, fél. Megyek haza, hirtelen ötletből leszállok a Blahán, hogy bemenjek vásárolni egy boltba.  Csak ott kezdek el örülni, ott érzem igazán, hogy lekerült rólam a mázsás súly.