A tavalyi karácsonyt alapvetően meghatározta, hogy 20-án kaptam az utolsó kemót. Így utólag visszagondolva is borzasztó volt. Még egy héttel később is hánytam, és folyamatosan görcsölt a hasam. Rémesen néztem ki, nem szerettem tükörbe nézni se. Még előttem volt a teljes sugárterápia és egy évnyi biológiai terápia, azaz a Herceptin kezelések, aminél benne volt a kalapban, hogy akár az elsőbe bele is halhatok. Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem mekkora szükségem volt a környezetem támogatására. Hálás vagyok, mert sokan álltak mellettem és segítettek amiben csak tudtak. Persze, voltak, akik megbuktak barátságból, emberségből. Nem haragszom, mert tudom, hogy többen közülük egyszerűen nem tudták kezelni a helyzetet. Nem tudták, mit mondjanak, ezért inkább nem mondtak semmit. Így, Karácsonykor azért elgondolkodom rajta, hogy a nagyon mélyen vallásos "barátok", akik inkább eltűntek, vajon mit gondoltak magukban? A templomban imádkozni valakiért nem nehéz, felhívni, érdeklődni viszont az. És vajon Jézusnak melyik a kedvesebb? A gépiesen elmondott ima, vagy a jóakarat, a szeretet? A lényeg viszont az, hogy a legközelebbi barátaim, sok kollégám, ismerősöm remekül vizsgázott és volt néhány családtagom is, aki szintén. Hálás vagyok azért is, mert most már tisztán látom, kik az igaz emberek körülöttem. Köszönök nekik mindent! Boldog Karácsonyt!