Most megint egy kis nyavalygás következik. De jogom van hozzá. A betegség eléggé megterheli a lelket. Jobb például nem túl sokat agyalni, gondolkodni a dolgokon. Mert akkor rögtön bekúszik az ember gerince alá a pánik. Csigolyáról-csigolyára. Mert akkor gondolni kell a gyógyulás 40%-os esélyére is. Ami az orvosok szerint nagyon jó arány. Ahhoz képest, hogy régen nem volt gyógymód, tényleg remek arány. De ha az ember a saját életét nézi, akkor nem annyira rózsás kilátások. Ahhoz is nehéz hozzászokni, hogy a diagnózistól számítva új időszámítás kezdődik. A túlélés évei. Kiszámolják, hogy most már egy évvel túléltem. Soha nem lehet megszokni, hogy állandóan különféle vizsgálatokra kell járni. Egy-egy orvosmentes hét már ünnepnek számít. Az agyam tudja, hogy ez jó dolog és szükséges. A lelkem viszont nehezen viseli, hogy vagy áttétet keresgélnek, vagy azt nézik mennyire teszi tönkre a szívemet az injekció. Szóval, ezeken a dolgokon jobb nem gondolkodni. Elhessegetni és gyorsan valami más témát találni, ami eltereli a figyelmemet. Persze nehezíti a dolgot, hogy lucskosra izzadok a hőhullámoktól, hogy begörcsöl a felkar izmom pusztán attól, hogy egy doboz epret a szatyromba teszek, vagy hogy a középső lábujjamról a talpamon át megy a görcs. Ezek azért - ha akarom, ha nem - emlékeztetnek rá, hogy vegyszereket kap a testem és hogy miért. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy minden alkalommal, amikor tükörbe nézek, a saját szememmel láthatom, hogy min mentem és megyek most is keresztül.

Ehhez most nincs kedvem bulvárcímet adni.