Régebben, amikor még nagyon sűrűn jártam a kórházba, sok szomorú sorsot láttam. Mára már valamennyire elszoktam tőle. A legutóbbi kontrollon azonban az arcomba nyomta újra az élet. Amúgy is érzékeny, szomorú hangulatban vagyok, mert meghalt egy barátnőm, akivel 14 évesen ismerkedtem meg, a gimis éveink elején. Itt, az onkológusnál már általában senki sem türelmetlen és emberségesebbek egymással a betegek, mint kint, a világban. Egy nénit tolókocsiban hoz a betegszállító. Fél egyre van időpontja. Most tíz van, de a betegszállító akkor hozza, amikor tudja és nem amikorra az időpontja szól. Minimum két és fél órát fog ott ülni, ha nem hívják be előbb és utána még ki tudja meddig  kell várnia arra, hogy hazavigyék. Nem akarok belegondolni, hogy fáj-e valamilye. Talpig feketében, kisírt szemekkel jön egy asszony, kéri, hadd mehessen be előbb az orvoshoz, most halt meg a lánya, beszélnie kell az onkológussal. Csendesen sír, miközben ajtónyitásra vár. Amikor már kifelé megyek, a folyosó végén megszólít egy fiatalember, érdeklődik, hogy most kell-e regisztrálni, vagy elég az időpont. Elmagyarázom neki, hogy most nem kell az adminisztrációba menni, az orvos időnként kijön és egyeztet a betegekkel, ki van itt, mikorra szól az időpontja. A fiatalembernek szép arcvonásai vannak  és gyönyörű kék szeme. Egy. A másik le van kötve és úgy tűnik, hogy a kötés alatt már nincs szem. Arra gondolok, hogy csak gyógyuljon meg, szemet majd készítenek neki. De azért ez szívfacsaró.