Tegnap este, zuhanyozás közben kitapintottam "valamit" a műtött mellemben. Mintha kicsit fájna és mintha mozdítható is lenne. De az én esetemben nem az jut először eszembe, hogy ciszta, vagy zsírcsomó, vagy akármi. Reggel berohantam a kórházba. Először kerestem az onkológust, akit nem találtam, mert már nem helyettesíti a nyugdíjba ment orvosomat. Remek. Fel az osztályadminisztrációra. Tömeg. Kivárom, amíg valaki kijön, aki alig áll szóba velem, de nagy nehezen átirányít a sebészeti ambulanciára. Ott meglátom a régi, kedves asszisztenst, épp becsukja az ajtót. Tömeg. Nem baj, kivárom, amíg újra kinyitja. Átküld a sebészeti osztályra. Tömeg. Többször elküldenek az ajtóból. Erőszakosnak kell lennem, hogy végre valaki meghallgasson. Nagy nehezen sikerül, jövő szerdán reggel menjek H doktornőhöz az ambulanciára. Majd átküldik a papírokat. Két órás küzdelem után ennyit sikerült elérni. Nem vagyok biztos benne, hogy a papírok valóban ott lesznek, de majd valahogy beküzdöm magam. Nincs onkológusom és sebészem sincs, mert ő éppen két hét szabin. Miért van az, hogy a betegnek kell szaladgálni, kideríteni, hogy hová menjen a bajával? Abban a kórházban, ahol két és fél éve kezelik? Ez nem pénzkérdés lenne. Ráadásul úgy néznek rád, mintha direkt a bosszantásukra jöttél volna. Jó, amikor végre elmondhatom mi a gond, már segítőkészebbek, de azért nem nagyon segítőkészek. Inkább a hátukat szeretik mutatni. 

Michal Jarmoluk képe a Pixabay-en.