Pénteken elszaladtam a kórházba a beutalókért, amiket a múlt héten még nem tudtak odaadni. Az asszisztens azt ígérte, hogy foglal nekem időpontot, megcsinálja a papírokat, csak kopogjak be, és már adja is. Hát, nem. Semmi nem volt készen. Akkor telefonálgatott és közben nagyon izgultam, mert az egyik helyen csak nagyon sokára vették fel és féltem, el se tudja majd intézni, jöhetek újra. Végül sikerült. Amúgy is ideges volt, mert előtte cseszte le a főnöknője, mondván, naponta telefonálnak a betegek panasszal, hogy megígér dolgokat és nem teljesíti. Elég vicces volt, hogy nekem háborgott miatta, pedig hát, nekem sem ezt ígérte. Na, mindegy. Szerintem nem sokáig lesz már ott ő sem. Egyrészt mert beteg, másrészt meg, napi 100 körüli beteglétszám ügyes-bajos dolgait kezelni egy szál magában, rendkívül megterhelő munka lehet. Régen ketten voltak, de kiléptek, mert elegük lett. 

Gyógyszert is szerettem volna íratni, amit a múltkor elfelejtett(ünk), de a doktornő már nem volt bent. Előtte ügyeletes volt és már hazament. Nekem nem olyan nagy gond, a piruláim még pont kitartanak a legközelebbi alkalomig, amikor már helyettesítés lesz. Viszont jött egy nő, akinek megbeszélt időpontja volt a doktornőhöz és először el sem akarta hinni, hogy hiába jött. Ráadásul valahonnan messziről, vonattal. Kérdezte, hogy akkor most ki fogja igazolni a vasúti papírját, hogy itt volt. A válasz: senki.