A műtét utáni harmadik mammográfiai kontroll (ha a februári extrát nem számítom, amikor csak a műtött mellemet nézték a kitapintható zsírlebeny miatt). Délután fél hatra mentem. A porta üres, csak a portás lézeng, nincs semmilyen ellenőrzés. A mammográfia is szinte üres, a recepció zárva, egy automatából kérek sorszámot. Három nő várakozik előttem. A nővér kijön és elkéri a beutalót, felírja rá a sorszámot. Annyira azért nem modern a rendszer, hogy nekik bent jelezze, ki érkezett, mikorra van időpontja, stb. Elég gyorsan sorra kerülök. A gépnél még mindig szerencsétlenkedem a megfelelő beállással. Négy felvétel készül. Amikor a nővér a képeket nézni, hogy sikerültek-e, az arcát figyelem. Nem lett komorabb és ez jó. Kiülök és várom, hogy behívjanak az ultrahangra. Az ajtón egy doktornő neve van, akit nem kedvelek. Annak idején ő csinálta (volna) a műtét előtti jelölést, de hisztériázott egy sort, hogy ezt ő nem tudja, ezt nem lehet. Bocs, hogy ilyen rossz helyre növesztettem a daganatot. Akkor jött egy másik orvosnő, ő beadta a jelölőanyagot. Mint utóbb kiderült, neki sem sikerült, de legalább nem hisztizett. Amikor behívnak, megnyugodva látom, hogy egy férfi fog vizsgálni, akit nem ismerek, de az nem baj. Nézi a felvételeket. Én is nézem. Mi mást nézhetnék? Néha felnagyít egy-egy részletet. A szívem erősebben ver, vajon mit lát. Ítéletre várok hosszú percekig. Ehhez nem lehet hozzászokni, akárhányszor is végzik a vizsgálatot. Jó - mondja röviden és elkezdi az ultrahangos vizsgálatot. Közben kérdezget. Az arcát nézem, nincs rajta semmi leolvasható, de nem is komorult el. Végül kimondja a felmentő ítéletet: Nem találtam semmi csúnyaságot. Megyek hazafelé kifáradva az izgalomtól, de boldogan. Ma pedig a magánrendelésre megyek a nőgyógyászati ultrahangra.