Most voltam először a Lánchídi sétán, és előtte a konferencián. 2017-ben még tartottak kemók, akkor fizikailag nem bírtam volna. Tavaly meg lelkileg nem, mert akkoriban minden héten volt valami, vagy injekció, vagy vizsgálat, és örültem ha van néhány napom, amikor nem a betegségemmel kell foglalkozni. De idén a barátnőm felajánlotta, hogy eljön velem és az előadások témái közül a legtöbb kifejezetten érdekelt. Nem is csalódtunk. Rövid, informatív, érdekes előadásokat hallhattunk. Tetszett, hogy az alkalomra nem csak a Lánchidat világították meg rózsaszínnel, hanem a Szabadság-szobrot, Budán egy épületet és a pesti oldalon egy szállodát is. Volt graffiti festés meg flashmob és a séta is kifejezetten jó hangulatúra sikerült. De bármennyire is vidám vonulás volt, én majdnem sírtam. Engem mindig megrendít, amikor az egy négyzetméterre jutó szenvedés mennyisége túl sok. Márpedig itt voltak nők még teljesen kopaszon, vagy parókában, vagy pár milliméteres hajjal, ami azt jelzi, hogy még tart a kezelésük és akik teljesen jól néznek ki, azok is rettenetesen sok megpróbáltatáson, sokkon, fájdalmon vannak túl. Ez pedig nem múlik el nyomtalanul, bármennyire is igyekszünk túltenni magunkat rajta. Köszönet a szervezőknek. A magam részéről annyit tudok tenni, hogy beszélek róla, ahogy az egyik előadó kérte. Itt, a blogon mondom el mindazt, amit megtapasztaltam és amit megtudtam erről a betegségről.