Ma két éve voltam a mammográfián, amikor kiderült, hogy baj van. Egy akciós vizsgálatra fizettem be magam, mammográfia, ultrahang és orvosi tapintásos vizsgálatra. Csak azért mentem el rá, mert a nőgyógyász minden alkalommal elmondta nekem, hogy mekkora felelőtlenség, hogy nem járok rendszeresen szűrésre. Azonnal megmondták, hogy amit látnak, az minden bizonnyal rák. Ültem a folyosón, vártam, hogy a felvételeket megkapjam CD-n is, közben felhívtam az Édesanyámat, hogy elmondjam, mi van. Nem emlékszem rá, hogyan mondtam meg neki. Most sem tudnék jó módszert kitalálni annak a közlésére, hogy a gyereke valószínűleg súlyos beteg. Nem sírtam. Ő sem. Ez valószínűleg furcsa is volt a doktornőnek, mert többször is megkérdezte, hogy értem-e, amit mond. Akkor nyugodott meg, amikor mondtam neki, hogy biopsziára majd abba a kórházba megyek, ahol a nőgyógyászom dolgozik. Felfogtam mindent, csak végig - de tényleg végig - olyan érzésem volt, hogy mindez nem is velem történik.

A statisztikákba  két éves túléléssel majd csak kicsit később kerülök be, mert - ha jól tudom - azt a diagnózis felállításától számítják. Az első biopszia nem mutatott ki semmit, szerencsére a nagyon lelkiismeretes doktornő nem hagyta annyiban, és addig szurkált a vastag tűjével, amíg sikerült eltalálnia. Nem emlékszem rá, melyik nap volt az, amikor a telefonba megmondta, hogy "sajnos rosszindulatú". 

A statisztikáktól függetlenül, május 11-e az a nap, amikor megváltozott az életem.