A biopszia eredményéért telefonálnom kell, ami nem egyszerű feladat. A doktornő folyamatosan dolgozik, és nyilván nem hagyja ott a beteget, benne egy tűvel, hogy telefonálgasson más betegekkel. Nehezen érem utol, de végül sikerül. Nézi a gépben, mit van a citológiai leleten. Egy sóhaj félét vélek közben hallani, de lehet, hogy csak képzelem. A jó hír az, hogy végre van diagnózis, a rossz az, hogy rosszindulatú. 

Kérésemre, ajánlj három sebészt is. Innentől más dimenzióba helyeződnek a dolgok. 

Nem roppanok össze a hír hallatán, de nem is éled fel bennem valami őrületes harci kedv a betegség ellen. Sosem gondoltam védettnek magam. Én már régen tudom, hogy sajnos bármi megtörténhet. Még nem voltam 27 amikor életem szerelme néhány hónap leforgása alatt meghalt, betegségben. Leégett a legkedvesebb munkahelyem. Porig. Benne minden szép emlékkel. Édesapám betegsége és halála. Felháborodva sem vagyok, és azt sem kérdezem, hogy miért pont én. 

Azt tudom, hogy továbbra is bátorságra és erőre lesz szükségem. 

Egészen kicsi gyerekként nekem kellett a nagymamámat elkísérnem, ha a temetőbe ment, mert félt egyedül, és a sötét szenes pincébe is nekem kellett lekísérnem, mert ott szintén félt. Egy pszichológus biztosan rendkívül helytelenítené, és voltaképpen magam sem értem, mit is gondolt, mégis mitől tudta volna megvédeni egy 5-6 éves gyerek?  Minden esetre valahol ott és akkor nevelődött belém, hogy erősnek és bátornak kell lennem.

A legjobban az bánt, hogy Édesanyámnak mekkora fájdalmat, bánatot okozok ezzel.