Miután kicsit javult a helyzet, megpróbáltam újra felépíteni az életemet. A teljes begubódzásból kimászni és újra nyitni az emberek felé. Elsősorban a barátok felé, akik szerencsémre nagyon megértők. Annak ellenére, hogy a barátnőim egy részének még nincs ilyen problémája, másik felének meg már nincsen. Utóbbiak ráadásul úgy estek túl a változókoron, hogy szinte észre sem vették. Egyik hónapban még megjött, aztán soha többet. Ennyi. Én vagyok csak köztük ilyen csodabogár, akinek meg minden baja van. Panaszkodom, egyre csak panaszkodom mindenkinek, például mélyen vallásos volt osztálytársnőmnek, Krisztinek. Meghallgat, végül azt mondja: „Próbálj meg több tiszteletet tanúsítani az élet iránt.” Először meglepődöm, aztán értetlenkedem, hogy kell azt csinálni. Minden esetre sokat gondolkodom azon, amit mondott. Végül megértem. Nem szabad harcolnom a dolgok ellen, ez nem egy küzdelem. Ez egy állapot, ami nem jó, nem kellemes, sőt, nagyon nehéz, de el kell fogadni, nő vagyok, öregszem és örülhetek, hogy megértem. Másnak nem adatik meg. Négy osztálytársunk már halott, köztük három lány. Szégyellem magam, amiért ilyen sokat rinyálok a klimaxom miatt. Előbb-utóbb elmúlik, és ha szerencsém van, még élhetek néhány jó évet.