Sosem lehet megszokni. Nincs olyan, hogy eltelt 5 év a műtét óta, ez az ötödik kontroll és már nem is izgulok. Ott ülök ugyanazon a folyosón és lesem a szélső ajtót, ahová mindjárt behívnak. Ott készülnek a mammográfiás felvételek, ott dől el az ember sorsa. Így megy ez évek óta. Ismerem az asszisztenseket és már az orvosok többségét is. Ma ketten rendelnek, mind a kettőnél jártam már. Ma kicsit túl sokat várakoztatnak a vetkőzőben, ahol félmeztelenül állok. Nem jó érzés. De megértem, ha valaki beelőz egy másik ajtón, mert annak idején engem is soron kívül fogadtak, bár nem külön ajtón. Hallom a sztorit is, elég rémes, inkább állok itt félmeztelenül, csak ne legyen baj. A doktornő megnézi a felvételeket, fizikálisan is megvizsgál, aztán ultrahanggal is. Izgulok. Augusztus eleje óta fáj a műtött mellem, nem tudom miért. Nem mindig, de hol itt, hol ott, különféle nyomásokra határozottan fáj. A gépben is majd bepisiltem, amikor összepréselte. Viszont nem látszik semmi, pont ugyanaz a helyzet, mint tavaly. Csak a jelekből "veszem le", hogy nincs gond, a doktornő nem közlékeny, nem mond semmit. Nem tudom, miért nem kérdezek rá. Ez egy módosult tudatállapot ott. Kint a folyosón már okos vagyok és összeszedett. De a benti állapotom más. Megvárom a leletet, elolvasom a véleményt, megkönnyebbülök és sebesen távozom. Kifelé még érzékelem, hogy a folyosón várakozó, nekem anya-lánya kapcsolatnak tűnő- két nő közül a fiatalt hívják be. Nagyon fiatal és szép. Remélem jól van.